Gondviselés, véletlen, vagy ...? Emberre szabott Univerzum Az Élet és tudományban megjelent cikk. Írója: Gajzágó Éva. "Ahogy sorra vesszük a bizonyítékokat és a tényeket, óhatatlanul fölvetődik a gyanú, hogy mindez nem nélkülözheti valamilyen természetfeletti erő részvételét. Lehetséges, hogy egyszercsak akaratlanul is egy Felsőbbrendű Lény létezésének tudományos bizonyítékába botlunk? Isten lett volna az, aki gondviselés-szerűen beavatkozott és úgy rendezte be a világot, hogy az elősegítse létünket és boldogulásunkat?" (George Greenstein) Nem is oly rég a tudóstársadalom többsége még idegenkedve vagy gúnyolódva tekintett azokra a kutatókra, akik a Világegyetem születését és fejlődését alapvetően meghatározó fizikai állandók és az élet, az értelem kialakulásának lehetősége közt kapcsolatokat kerestek. Pedig úgy tűnik, ismereteink gyarapodásával a tudomány a véletlen egybeesések olyan hihetetlen láncolatával találta magát szembe, amely kikerülhetetlen kihívás művelői számára. Talán elmúlt az az idő, amikor e kérdéseket a vallás vagy a filozófia hatáskörébe utalták, amelybe "magára valamit is adó" tudós nem ártja bele magát: nemrég Sir Martin Rees, a Cambridge-i Egyetem professzora (Anglia Királyi Csillagásza és korunk egyik legtekintélyesebb kozmológusa) kezdeményezésére eszmecserére gyűltek össze azok a kutatók, akik választ keresnek e zavarbaejtő kihívásra. Az "Antropikus érvek a fizikai és kozmológiai alapkutatásokban" címmel megtartott tanácskozás résztvevői (fizikusok, asztrofizikusok, kozmológusok) természetesen szigorúan tudományos magyarázatokat kerestek e tényekre, ám bízvást állíthatjuk, hogy azok némelyike nem kevésbé meghökkentő, mint az isteni beavatkozás feltételezése... Kezdeti lendület A kozmológia modern "teremtésmítosza" szerint a Világegyetem egy forróősrobbannásban, a Nagy Bummban született. Majd kitágult és lehűlt: ezt követte a "sötétség kora", amely több száz millió évig tartott, míg csak ki nem gyúltak az első fények - az első csillagok. Az azóta is folyamatosan táguló Világegyetemben évmilliárdok alatt alakult ki a csillagoknak és galaxisoknak az a változatossága és bonyolult szövevénye, amelyet ma megfigyelhetünk. Mintegy ötmilliárd éve egy jelentéktelen galaxis "hátsó udvarában" kigyúlt egy közönséges, sárgás-meleg fényű csillag, amelynek egyik szerencsés bolygóján gyökeret vert az élet, és olyan bonyolult lényekké fejlődött, akik képesek eltöprengeni a világ - és benne önmaguk - eredetén. Mára megismertük a Világegyetemet kialakító erőket és azokat a törvényeket, amelyek fejlődését irányítják. A kozmológia standard modellje segítségével az Univerzum történetét egészen a Nagy Bummot követő századmásodpercig tudjuk visszavezetni: a modell jóslatai és megfigyelési tapasztalataink között eddig nem bukkantunk ellentmondásra. Ám mégis van egy zavarbaejtő tényező: a törvényekben szerepelnek olyan egymástól független paraméterek (mértékrendszertől nem függő, dimenziótlan fizikai állandók), amelyeknek a számértéke egyelőre semmilyen általános meggondolásból nem vezethető le, ám amelyekről kiderült, hogy ha értéküket csak egy picit is megváltoztatnánk, akkor megváltozna az egész Világegyetem. Ráadásul az esetek elsöprő többségében olyan kellemetlen módon, hogy benne nem volna helye sem embernek, sem életnek. Gondolatkísérletként - némileg szerénytelenül - képzeljük magunkat a Teremtő helyébe, s nézzünk néhány példát arra, hogyan kellene beállítanunk bizonyos kezdeti paramétereket, hogy lehetőséget adjunk saját létezésünknek! Az első dolog, amit el kellene döntenünk, hogy mennyire "lendületes" legyen a Nagy Bummot követően a tágulás sebessége. Ez meghatározná, miféle csillagok népesíthetnék be a Világegyetemet - ha egyáltalán lenne lehetőség bármilyen csillagnak is kigyúlnia. Ha ugyanis a tágulás üteme a mainál kisebb volna, akkor a szétrepülő anyagcsomók nem juthatnának egymástól biztonságos távolságra: a gravitáció túl hamar lefékezné, majd egyberántanáőket. A Világegyetem egy "Nagy Reccs"-ben omlana össze, még jóval azelőtt, hogy akár egyetlen Nap-típusú csillag stabil fényre gyúlhatna. Ha viszont túl gyorsan indítanánk el a Világegyetem tágulását, akkor az anyagcsomók túlságosan nagy lendülettel távolodnának egymástól, és a gravitáció fékezőereje már nem lenne képes nagyobb csomókba gyűjteniőket. Ez esetben sem csillagok, sem galaxisok nem jöhetnének létre, az örökkön örökké táguló és egyre ritkuló Univerzumban. A beállítás bámulatosan pontos: az ütemét megszabó paramétert millimod milliárdod résznyi precizitással kellene behangolnunk! Játsszunk az erőkkel? Ha a tágulás ütemét nemigen változtathatjuk, talán megpróbálkozhatnánk a gravitációval. Mennyivel kényelmesebb is volna, ha súlyunk egy részét levetkőzve könnyedebben mozognánk (s még a mérleg is kevesebbet mutatna). Sajnos azonban a gyengébb gravitáció azt is jelentené, hogy a Nagy Bumm után keletkezett hidrogénből nem tudnának elég nagy tömegű és kellően sűrű csomók összeállni. Így legfeljebb rövid életű (néhány tízmillió évig égő), viszonylag hűvös vörös óriások keletkezhetnének: belsejükben a nyomás nem nőne akkorára, hogy az élethez nélkülözhetetlen nehezebb elemeket megtermelő fúzió beinduljon. Vagy ha ez netán mégis megtörténne, nem következne be szupernóva-robbanásuk, amely nehezebb elemek termékenyítő "permetével" szórná be a Világegyetem anyagát. Akkor próbálkozzunk inkább erősebb gravitációval? Igaz, kissé nehezebben kelnénk ki reggelente az ágyból, de legalább léteznénk? Nos, ez esetben a csillagok valóban gyorsabban és nagyobb tömeggel keletkeznének, de túl hamar el is lobbannának: reménytelenül kevés idő jutna az evolúcióra. Mi lenne, ha a magerőket változtatnánk meg, amelyek az atommagokban a protonokat és a neutronokat együtt tartják? Ha csupán néhány százalékkal növelnénk ezt az erőt, már a két protonból álló hélium is stabil volna: a Nagy Bummot követő első percekben minden héliummá égett volna el, se hidrogén, se víz, se szénhidrogének - mindaz a gazdagság, amellyel a kémia foglalkozik - nem léteznének. Néhány százalékkal gyengébb magerők esetén viszont semmilyen nehezebb elem nem alakulhatna ki: az egész Világegyetemet hidrogén lengené be. A világ se így, se úgy nem volna életképes. Netán elcsavarhatnánk a radioaktivitást szabályozó gyenge kölcsönhatás erősségét? Ez a neutron elbomlására lenne döntő befolyással. A Világegyetemben lévő neutronok száma meghatározza a Nagy Bumm utáni első percekben keletkező hélium mennyiségét, ami viszont behatárolja a nehezebb elemek keletkezésének lehetőségét. Ha ez a kölcsönhatás csak kicsit is erősebb volna, a neutronok túl gyorsan elbomlanának: a hélium és más nehezebb elemek ki sem alakulnának. Ellenkező esetben, kicsit gyengítve a gyenge kölcsönhatást, a hidrogén tűnne el a világból, amely így csupán héliumból és még nehezebb elemekből állna. Ugyanez a kölcsönhatás fontos szabályozó szerepet játszik a szupernóva-robbanásokban is: bármennyire is paradoxonként hangzik, akár növelnénk, akár csökkentenénk az erejét, az - bár más-más mechanizmusokkal - végül oda vezetne, hogy a nehezebb elemek örökre a csillag magjába zárva maradnának. Az atomokban az elektronokat elektromágneses erők tartják az atommag körül. Az elektronpályák "sugarát" (az atom méretét) az elektromágneses kölcsönhatás ereje szabja meg. Ha az kicsit gyengébb lenne, az atommag nem tudná az elektronokat magához kötni: atomok létre sem jönnének. Ha viszont fölerősítenénk, akkor az atomok nem tudnák elektronjaikat más atomokkal megosztani: nem alakulhatna ki kémiai kötés, és így az élethez nélkülözhetetlen molekulák sem. Hány dimenziós a világ? Minden eddigi próbálkozásunk csődöt mondott. Talán valami alapvetőbb dolgot kellene megváltoztatnunk? Mindennapi tapasztalataink szerint minden esemény behatárolásához négy adatra van szükségünk: három térkoordinátára, amelyek a hol, és egy időadatra, amely a mikor kérdésre ad választ. (Nem bonyolítva a dolgot az einsteini téridővel, amely a három térbeli dimenziót bensőséges kapcsolatba hozza az idővel, mint negyedik dimenzióval, amelynek ráadásul még iránya is van: rendíthetetlenül mutat a múltból a jövő felé.) A tér háromdimenziós: lehetne ez a szám kevesebb vagy több? Elvileg igen: a matematikusok remekül eligazodnak magasabb dimenziós terekben, sőt, azok görbült - nem-euklideszi geometriájú - változataiban is. Naivul azt gondolhatnánk, a dimenziók száma nem befolyásolja a Világegyetem történéseit: a tér (és az idő) csupán passzív háttere, színpada az eseményeknek. Ám ez vaskos tévedés: bebizonyítható, hogy a három térbeli dimenzió egyenes következménye, hogy bizonyos erők (például a gravitáció vagy az elektromosság) a távolság függvényében inverz négyzetes törvényt követnek, azaz ha a tömegtől vagy a töltéstől kétszer távolabb megyünk, negyedakkora erőt érzünk. Csak háromdimenziós térben alakulhatnak ki stabil bolygópályák, állandó atomok és molekulák, és bármilyen elektromágneses hullám (legyen az fény vagy egyéb sugárzás) csak háromdimenziós térben terjedhet torzítatlanul. Az idő másfajta rejtélyeket vet fel. Több idődimenzió létezését viszonylag könnyen elvethetjük, az ugyanis sértené az okság elvét, és kellemetlen paradoxonokra vezetne. Az idő iránya viszont ismét problémákat vet fel. A világ visszafordíthatatlanul változik, jóllehet a mikrovilágot igazgató alaptörvények nem tesznek különbséget múlt és jövő között: a részecskék közti folyamatokról készített film visszafelé forgatva sem keltene megütközést. (Nem úgy, mint a makrofolyamatoké: ha például a széttört pohár cserepei újra összeállni igyekeznének...) Ugyanakkor mai felfogásunk szerint az idő nem független a Világegyetemtől, hanem irányát éppen az Univerzum tágulása jelöli ki. Időben visszafelé haladva azősrobbanás olyan szingularitás a téridőben, amelyen lehetetlen túljutni: azt megelőzően az idő fogalma valószínűleg nem is létezett. (Ekkor, persze, nincs értelme azt sem firtatni, ki vagy mi hozta létre azősrobbanást: oksági viszonyról csak akkor beszélhetünk, ha azt megelőzően is volt idő.) A példák sorát hosszan folytathatnánk, de talán ennyi is elegendő annak megvilágítására, mi vezetett arra a gondolatra, hogy világunk, s benne a mi helyzetünk valami módon mégiscsak kitüntetett - jóllehet ezt a kopernikuszi fordulat már csaknem ötszáz éve elvetette. Az antropikus elv Mintegy 40 éve vetődött fel újra, hogy az emberközpontúságnak valamiképpen mégiscsak helye lehet világképünkben: nem lehetnénk itt, ha a Világegyetem sorsát, tulajdonságait meghatározó fizikai állandók nincsenek annyira finoman hangolva, ha értékük akár picivel is különbözne a megfigyelhetőtől. Mintha a Világegyetem fejlődésében egy olyan elv érvényesülne, amely olyan irányba tereli, hogy benne kialakulhasson az élet és az értelem. Ezt fogalmazza meg az úgynevezett antropikus elv, amelynek - a belőle levont következtetések súlya szerint - több, különböző erősségű változata létezik. Az úgynevezett gyenge antropikus elv tulajdonképpen a tények passzív tudomásul vételére szorítkozó, gyakorlatias felfogás. Eszerint itt sem lehetnénk, ha ezek az állandók nem lettek volna "különleges" módon éppen a megfelelő értékre beállítva: mivel azonban itt vagyunk, ezen az egybeesésen utólag nincs miért elcsodálkoznunk. Ez voltaképpen egy kiválasztási szabály, amelyet Sir Arthur Eddington szellemes hasonlattal így szemléltetett: "A halász sem lepődik meg azon, hogy hálójában nem talál a háló szemeinél kisebb halat." Ám e semmitmondó értelmezés sokakat nem elégít ki. Az elégedetlenségből pedig többféle kiút kínálkozik. Az egyik az erős antropikus elv, amely szerint a Világegyetemben szükségszerűen a természeti állandók olyan értékeinek kell kialakulnia, amelyek lehetővé teszik, hogy fejlődésének egy bizonyos szakaszában megszülessen benne az élet és az értelem. Kimondva-kimondatlanul ez végül is egy gondoskodó Teremtő feltételezéséhez vezet, aki azzal a különleges szándékkal alkotta meg az Univerzumot, hogy létrehozzon minket. Az elv még meghökkentőbb változata az úgynevezett "résztvevői nézet": eszerint megfigyelőre van szükség ahhoz, hogy a "világot létezésre késztessük". Csak azok a világegyetemek "valósak", amelyekben tudatos megfigyelők vannak (akár hasonlítanak azok az emberre, akár nem). Ez a gondolat a kvantumfizikai méréselméletnek a teljes Világegyetemre való kiterjesztése, és csak kevesen veszik komolyan. Ugyanakkor e fölvetésben két fontos új vonás is megjelenik: távolodás az emberközpontúságtól (a megfigyelő nem csak ember lehet), illetőleg a több világegyetem (sok világ vagy multiverzum) létezésének lehetősége. Létezik-e "végső elmélet"? Ez utóbbi ötlet továbbgondolásra érdemes. Ha végtelen sok, egymástól különböző világegyetem létezhet, amelyekben eltérő törvények uralkodnak, és azokban az állandók értékei is különbözhetnek, akkor a mi világunk csupán egyike azoknak a szerencsés "oázisoknak", amelyekben kifejlődhet az élet és az értelem, más "sivatagosabb" világok viszont teljesen terméketlenek. E világok akár egymástól függetlenül, akár egyidejűleg - egyfajta "polikristályosodási" folyamatban - születhettek. Ezzel azonban végül is - bár más szinten - visszajutunk a gyenge antropikus elvhez: a multiverzumban a mi világunk nem kitüntetett, csupán egy bázis, amely létünknek kedvez. Sokan azonban mind az antropikus elv erősebb változatait, mind a multiverzum elképzelést elfogadhatatlannak tartják, mondván: a tudományos elméletek legelemibb feltételének - az ellenőrizhetőségnek - sem tesznek eleget. Ez bizony jogos kifogás. De állíthatunk-e valami mást a helyükbe? Sokan bíznak egy végső elméletben, amelyben sokkal kevesebb a független paraméter, sőt, ideális esetben csupán egyetlenegy van. Ilyesmiről álmodott valaha Einstein és Heisenberg is - sajnos, mindketten kudarcot vallottak. Ma hasonlóval próbálkoznak a Nagy Egyesített Elméletek (Grand Unified Theories, GUT-ok) és a szuperhúrelméletek hívei. A GUT-ok a négy alapvető kölcsönhatást - a gravitációt, az erős, az elektromágneses és a gyenge kölcsönhatást - egyetlen erőhatásból származtatják (amely a Világegyetem fejlődése során "fázisátalakulások" sorozatában vált többfelé): ezért az egyes erők nem állítgathatók be külön-külön, egyikük megváltoztatása maga után vonja a többiét. Ez erősen szűkítené az antropikus elv hatókörét. A szuperhúrelméletek még ennél is nagyobb csapást mérnének rá. Ezekben minden részecske 9+1 dimenziós téridőben rezgő szuperhúrok saját rezgéseinek felelne meg. Az elmélet egyetlen egyetemes állandót tartalmaz, amelyből elvileg minden más paraméter leszármaztatható. S hogy ez az egyetlen szám történetesen éppen mekkora, az már aligha hozható összefüggésbe ittlétünkkel - elvethetnénk tehát az antropikus elv bármilyen formáját. Ma még nem tudni, sikerül-e valaha is egyértelműen fényt derítenünk a kezdetek kezdetére. Ám addig is: a tudomány nem engedheti meg magának, hogy e kérdéseket kizárólagosan a filozófia vagy a vallás hatáskörébe utalja. A konferencia résztvevői egyetértettek abban, hogy tanácskozásuknak (amelyet továbbiak is követnek majd) ez a legfontosabb üzenete.

2004.08.19. Aktív SETI 2. Evpatoria 1999-ben egy rádióteleszkóp ismét SETI adás céljából fordult célpontja, illetve ez esetben már célpontjai felé. 4, a Naphoz nagyon hasonló és azonos korú közeli csillagot választottak célpontul az üzenet kidolgozói, az előbb Team Encounter később Encounter 2001-re átkeresztelődött terv tudósai. A használt rádióteleszkóp ezúttal nem az areciboi volt, hanem egy jóval kisebb ukrajnai, melynek neve Evpatoria. Az evpatoriai teleszkóp ukrajnai déli részén található. 70 méter átmérőjű tányérját radar üzemben egy 150 kW-os adó táplálja. Átmérőjében, adóteljesítményében jóval elmarad az arecibóitól, így nem is csoda, hogy a legtávolobba célpont sincs messzebb 71 fényévnél. A két adás különbözik még a használt frekvenciában is. A 74-es areciboi adásnál a "mágikus" hidrogén frekvenciát használták, melyet bizonyos hogy figyelnek a földön kívüliek csillagászai is, hiszen a Tejútrendszerről, a spirálkarokról ezen a frekvencián vizsgálódva lehet a legtöbb információt szerezni. Az Evpatoria a közel sem mágikus 6 Ghz-et használta. Az 1999-es üzenet a kezdetektől fogva "zaj-ellenállóra" lett tervezve, ha az idegenek esetleg 100 vagy akár 1000 bitet is "elvesztenek" az üzenetből, attól még az üzenet maradék része is megfejthető, értelmezhető. Az üzenet összesen 370 967 bitből áll, a bitekből összesen 23, 127 sorból és 127 oszlopból álló keretezett oldal áll össze. A keretezés fontos. Az üzenet felfogása után, miután van egy 370 967 egyesből és nullából álló sorunk, a feladat természetesen az üzenet kicsomagolása. Ha ezt a hosszú sort néznénk, azonnal feltűnne, hogy egymástól azonos távolságra mindig 127 fekete pont áll, (jelölje fekete pont az egyest, üres hely pedig a nullát) ez lenne a keret teteje és alja. Az is feltűnő lehet, bár csak kevésbé, hogy egymástól azonos távolságra mindig egy fekete pont áll. Ez lenne a keret két széle. Ha ezt nem is vesszük észre, az állandóan ismétlődő 127 fekete pontsor alá behelyezve az azt követő biteket úgy, hogy 127 karakter után mindig egy új sor következzen, akkor látni fogjuk, hogy a biteket sorokba rakosgatva szépen felépül a keret, mindkét oldalon. Sikerült dekódolni az üzenetet. Jöhet az értelmezés. Az értelmezéshez feltétlen szükséges a bináris számok ismerete. Azt ismerve bárki 5 perc alatt rájöhet teljesen magától arra, mit is írtak e csillagközi üzenetbe az Encounter 2001 emberei. Az első oldal. A második. Ezen az oldalon a 10-es számrendszer definiálását olvashatjuk. Miután ezt megértjük, el tudjuk olvasni a lap alján olvasható prímszámokat. (2, 3, 5, 7, 11, 13, 17, 19, 23, 29, 31, 37, 41, 43, 47,53, 59, 61, 67, 71, 73, 79, 83, 89) A legutolsó sorban az emberiség ez idáig kiszámolt legnagyobb prím számát olvashatjuk, melynek értéke: (2^3021377) - 1. Illetve ezt még nem tudjuk elolvasni, a hatvány leírása egy későbbi oldalon található. 1+1 = 2 1+2 = 3 3+2 = 5 4+3 = 7 1+0 = 1 1-1 = 0 1-2 = -1 3-2 = 1 4-3 = 1 1-0 = 1 1*1 = 1 1*2 = 2 3*2 = 6 4*3 = 12 1*0 = 0 1/1 = 1 1/2 = 0,5 3/2 = 1,5 1/0 = meghatározhatatlan 0/1 = 1 0-1 = -1 1/3 = 0.3333... 4/3 = 1.3333... 1/9 = 0.1111... 2/3 = 0.6666... 1/11 = 0.0909... Az összesen 23 oldalt kitevő üzenetben helyet kapott a hidrogén színképvonalától kezdve a Naprendszer és DNS ismertetésén át még a jelenleg távolról sem kielégítőnek mondható kozmológiai ismereteink is. A 23 oldalon egy kérés olvasható. Minden dologban, amiről mi beszéltünk, várjuk a másik fél véleményét, adatait. 2003.-ban ezt az üzenetet némiképp módosított formában újra kisugározták Evpatoriában (Evpatoria kisváros, a teleszkópot is így nevezik). Ezúttal 5 csillag került a "célkeresztbe", melyek közül a legközelebbi 32,8, míg a legtávolabbi 45,9 fényévnyire van tőlünk. Előzőleg tévesen írtuk le azt le, hogy csak két üzenettípus hagyta el a Földet ez idáig. Az areciboi és az Encounter 2001 üzenetein túl is volt még próbálkozás. Erről majd a későbbiekben.

2004.08.03. Aktív SETI 1. A SETI@home és még az a néhány SETI program, ami működik, mind passzív. Semmi mást nem tesz, mint csendben fülel, várva, hogy az első lépést a kommunikáció felé a másik fél tegye meg. Ennek vannak előnyei, mint ahogy hátrányai is. Előnye, hogy biztonságos, azaz nem kell attól félni, hogy esetleg egy "gonosz" faj így talál rá Földünkre. Előnyéből következik azonban a hátránya is. Ha a célterületen, ahová az üzenetet küldtük volna egy "jó" civilizáció lakozik, aki talán éppen a rejtve maradás érdekében éppen úgy hallgatnak, mint Földünk, sose találunk rájuk, legyen az akár a legközelebbi csillag egy lakható bolygóján... Ez idáig SETI célzattal két olyan eset történt, mikor egy rádióteleszkóp nem csak csendben meredt az égre, hanem teljes erővel "hangoskodott", egy célpont felé üzenetet küldött... Az areciboi üzenet. Az első eset 1974. november 16.-án történt Frank Drake tervei alapján. Areciboból 2.38 GHz-en 1(?) MW teljesítménnyel. Az üzenet küldése összesen 169 másodpercig tartott, ez alatt 1679 bitet továbbított. Az üzenet célja egy 25000 fényévre lévő csillaghalmaz. A cél kiválasztásában közrejátszott az, hogy csillaghalmaz révén, melyben rengeteg csillag található, az élet is nagy számban előfordulhat. A rendkívül nagy távolság miatt a "gonosz" fajok miatt aggódóknak is megnyugodhattak. Ha 25000 év múlva fel is fedjük magunkat az ott élőknek, legyen bármilyen is a szándékuk, a nagy távolság miatt tehetetlenek. Ha pedig esetleg mégse tehetetlenek, 50000 év múlva ki tudja hol tart majd az emberiség? Hiszen csak kicsivel több, mint 50 éve lehet egyáltalán azon gondolkozni, hogy rádióantennával akár élet után is lehet kutatni. Az üzenet 1679 bitje monoton egymást követi. Az üzenet kitalálói abban reménykednek, hogy az üzenet felfogói rájönnek arra, hogy az 1679 két prímszám szorzata (23 és 73). Ha az egymást követő biteket érkezésük szerint 23 sorba és 73 oszlopba rendezzük, akkor megkapjuk azt az ábrát, amit Frank Drake és társai kitaláltak. Ezek után következhet az, hogy rájöjjünk mit is akar mondani valójában az üzenet. A képet elnézve, ez még emberként is nehéz feladat... Az areciboi üzenet inkább csak jelkép értékű, mint egy komoly szándék kinyilatkoztatás, hogy mi keressük és kérjük "égi társainkat", hogy üzenjetek felénk. A jelkép érték következik a célpont nagy távolságából. Ha ott létezik értelmes élet, amely fel tudja fogni az üzenetünket, és az még válaszol is nekünk, akkor is legkorábban 50000 év múlva vehetjük ennek tanújelét. A csillagközi kommunikációhoz szükség van nagy antennákra, nagy adóteljesítményre. Ha e kettő megvan, akkor az eredmény egy olyan jel amely fényévek ezreire is eljut és még mindig kimutatható. Ez ennél az üzenetnél megvan, hiszen az óta is ez a legerősebb útjára indított földi jelzés. Ahhoz, hogy egy ezer fényévre eljutó jel, még mindig adatot hordozzon, és ne csak egy hangos, de érthetetlen sistergés legyen, speciális "zaj-ellenálló" kódolásra, jel modulációra van szükség, ugyanis azűr vákuumában való terjedés során az ott előforduló igen-igen kis sűrűségű közegben eltorzulnak. 25 ezer fényév a "zaj-ellenálló" eljárással is igen nagy kihívás, a nélkül pedig szinte lehetetlen adatot átvinni. Az areciboi üzenet pedig nem a "zaj-ellenállásban" jeleskedik. Gondoljunk bele, mi következik akkor, ha az üzenet csupán egyetlen bitje elveszik, vagy csak úgy ítélik meg az üzenetet felfogók, hogy az üzenet nem 1679, hanem pl. csak 1678 bitből áll. Ez már nem annak az általunk elképzelt két számnak a szorzata, a földön kívüliek sosem láthatják meg az általunk elképzelt képet, sosem jöhetnek rá az üzenet jelentésére.

Frissebb Hírek Korábbi Hírek