|
A kaktuszok kialakulása
A szukkulens vagy pozsgás életforma a víz tárolására alakult ki a növényvilágban. Ezt egyaránt kialakíthatja az állandó vagy tartós vízhiány és a jelenlevő, de a növény számára felvehetetlen víz. A tartós vízhiány, mint korlátozó tényező járult hozzá a kaktusz alak kialakulásához. Az utóbbihoz pedig a sós mocsarak növényei, a havasi hidegvízű tavak vagy magashegyi sziklák pozsgásai tartoznak. A szukkulens életforma kialakulásához évente hosszabb száraz periódus szükséges, ez lehet téli hideg vagy nyári meleg szárazság.
A szukkulencia kialakulása, a kaktuszok evolúciója és flóratörténete terén még sok a tisztázandó kérdés, a bizonyításra váró hipotézis.
A Cactaceae családban sok ősi jellemvonást találunk, ami arra utal, hogy igen korán, esetleg már 100-120 millió évvel ezelőtt kialakultak. A kaktuszok szervezeti felépítését vizsgálva és összehasonlítva a ma is élő legősibb növényekkel a fenyőfélékkel, igen sok egyezést tapasztalhatunk. A spirálos testfelépítésben, szklerenchima-vázban nagy a hasonlóság. Ezek alapján felmerül a kérdés, hogy a magasabb szárszukkulensek vajon a félsivatagi klímában váltak ilyen hatalmas termetűvé, vagy már korábbról (pozsgásodásuk előtti korból) hozták magukkal a nagy termetre való hajlamot?
Az utóbbi feltevést több magyarázat is alátámasztja. Minden új szárazföldi növénycsoport először fatermetűként jelent meg, s a lágyszárúság később alakult ki a növényvilágban.
A jelenlegi pozsgás kaktuszok kifejlődésére érdekes magyarázat kínálkozik, miszerint az ősi elágazás-rendszerű, üstökös típusú szárszukkulensek eredetileg a félsós mocsarakban alakulhattak ki, ősi trópusi növények gyanánt. Ez ellentmond a jelenlegi rendszertani felfogásnak.
Egy ősi kaktusznemzetség (Rhipsalis) interkontinentális elterjedése is a korai kialakulás mellett szól. E nemzetség tagjai Indiától Afrikán át egészen Amerikáig megtalálhatók.
A földtörténeti középkor elején két hatalmas őskontinens létezett, Laurázsia (a mai Észak-Amerika, Grönland, Európa, Ázsia) és a Gondwana (a mai Dél-Amerika, Közép-Amerika, Afrika, Antarktisz, Ausztrália, Elő-India). Az őskontinensek feldarabolódása előtt kialakult ősi növénycsaládok leszármazottai több jelenlegi kontinensen is megtalálhatók. Az interkontinentális elterjedés mindig arra mutat, hogy a család ősi tagjai legalább 100 millió éve megjelentek. Az előbbi megállapításnak ellentmond az a tény, hogy Afrikában következetesen hiányoznak a kaktuszok, helyükbe más szintén szárszukkulens növények léptek (Euphorbiaceae).
A következő feltevés azonban feloldja ezt az ellentmondást. A pozsgásodást kiváltó és fenntartó klímaváltozások az ősi kaktuszféléket az amerikai földrészen olyan alkalmazkodóképes evolúciós szinten találták, hogy a lassú éghajlatváltozás hatására a fejlődőképes család növényei gyors alkalmazkodó evolúciót futottak végig.
A klímaváltozás Afrika növényzetét időbeli eltolódással érte és nem a Cactaceae családot alakította át, hanem az akkori Euphorbia-féléket vonta hatása alá (konvergencia). Akkor valószínűleg ezek voltak alkalmazkodóképes evolúciós állapotban. A feltételezett afrikai kaktuszfélék azonban nem tűnhettek el nyom nélkül. A "nyomot" mindmáig a Rhipsalisok jelentik. Más, nem csak szukkulens fajokat magába foglaló családoknál tapasztalhatjuk, hogy a család interkontinentális elterjedésű azaz igen ősi kialakulású, míg a családon belüli szukkulens ág már az őskontinensek szétválása után keletkezett, s így csak egyetlen földrészre korlátozódik. Feltételezhetjük, hogy az "őskaktusz" szubtrópusi éghajlat lakója volt, csupán a geomorfológiai tagoltság eredményeképp alakíthatott ki pozsgás életformát (Debreczy, 1979).
Más oldalról közelíti a témát az Iowa Állami Egyetem Botanikai Tanszékén dolgozó Robert S. Wallace, akit szintén a kaktuszfélék családjának evolúciójával kapcsolatos kérdések foglalkoztatnak.
A kaktuszokkal kapcsolatos kövületi feljegyzések nagyon szegényesek, de tényszerűen inkább teljesen hiányoznak. 1944-ben egy feltételezett fosszilis kaktusz, az "Eopuntia douglasii" került leírásra az Utah államból származó eocén üledékekből. A vélemények azonban erősen megoszlottak, többen nem fogadták el, hogy a "kövület" kaktusz.
A kutatóknak a recens kaktuszok alaktanára, vagy egyéb adatforrásokra (biokémia, kromoszóma stb.) kell hagyatkozniuk. A DNS változatok és az edénynyalábok anatómiájára vonatkozó kutatásokból az derül ki, hogy a kaktuszok legközelebbi rokonai a Talinum, Anacampseros, Portulaca nemzetségek.
Feltételezték, hogy a porcsinfélék (Portulacaceae) családja és az "előkaktuszok" (protokaktuszok) között álló közös ősből egy szárazságtűrő leszármazási vonal keletkezett, amely alkalmas volt arra, hogy egy pontból szétszóródjon és fajokat képezzen az "Újvilágban", miután a Gondwana ősföldrész szétszakadt. A kaktuszok eredetének ez a pontos központja már sok éve vitát képez. Két ilyen uralkodó központja létezik a valószínű eredetnek: az első a Karibi-szigetek között van (ezt Buxbaum javasolta), míg a másik Dél-Amerika északi (nyugati) részén.
A két, egymástól eltérő megközelítésből is észrevehető, hogy a kaktuszok kialakulására vonatkozóan csak következtetések, bizonytalan eredményű vizsgálatok, feltevések vannak. A kutatók sok mindenben egyetértenek, míg más dolgokban eltérőek a vélemények.
"A kaktuszok evolúciója igen izgalmas és eredménye a természetes kiválasztódás és a fajképződési folyamatok megnyilvánulása, amely biztosította számunkra a szukkulensek csodálatos választékát...” (Wallace, 1996).
Szabó Krisztina
Magamról
Hát először is köszöntök mindenkit! Sokat gondolkodtam mit is írjak magamról, és arra az elhatározásra jutottam, hogy nem fogok regényeket írni, csak éppen annyit amennyit szükségesnek vélek.
Bíró Ferenc vagyok, most töltöttem éppen be a 18. életévemet. Budapesten lakom a 18. kerületben egy kertes házban. Van egy saját telekrészem, ahol tavasztól őszig éldegélnek a növényeim és egy pincém, ahol téli nyugovóra helyezem kedvenceimet.
Jelenleg diák vagyok, és informatikusnak készülök. Fõképp a természet és annak élõvilága érdekel, ebbe beletartozik a kertem és a növénygyûjteményem is. Kaktuszokat 6 éve gyűjtök folyamatosan. Sok segítséget nyújt számomra az internet, ahol több hozzáértő emberrel oszthatom meg a tartásokkal felmerülő kérdéseimet, problémáimat.
Ennek nagyon örülök. Ezért is döntöttem úgy, hogy csinálok egy saját lapot, hogy megmutassam miként sikerült növényeimet nevelni eddig, mindenféle segítség nélkül. Azonban nekem is szükségem van segítségre, mert a kaktuszaim nemigen virágoznak, így igénybe szeretném venni a tapasztaltak segítségét.
Kedvenceim a télálló kaktuszok. Nem a virágaik miatt hanem különleges életformájuk miatt szerettem beléjük.
Kedvenc nemzetségem a Stapelliák és az Opuntiák voltak, de mára minden kaktusznemzettségbe beleszerettem.
Nagyon szeretnék kaktuszokkal foglalkozni felnõtt koromban is. Remélem, ez a szenvedélyem a jövőben is megmarad
GONDOLTAD VOLNA?
A KAKTUSZOK és A POZSGÁSOK elsősorban szokatlan küllemüknek köszönhetik népszerűségüket. Ezeknek a furcsa alakú növényeknek azonban számos rejtett értéke is van. Ősidők óta készítenek belőlük ételeket, italokat, használati tárgyakat, sőt alkalmazzák őket építőanyagként is. Nagyon sok, eddig még kiaknázatlan hasznuk is van.
A Cereus hildmannianus nevű kaktuszfaj anyagai képesek megkötni a képernyők káros sugárzását. Egyes Opuntia fajok törzséből pedig üzemanyagként használható alkoholt állítanak elő, ami egyes elképzelések szerint felválthatná a benzint, hiszen a kőolajjal ellentétben kimeríthetetlen energiaforrás lehetne.
ÉTELEK, ITALOK
Szinte hihetetlen, de a kaktuszok és a pozsgások között nagyon sok ehető növényt találunk. Vannak olyanok, amelyeket főzve, zöldségként fogyasztanak, többnek pedig ízletes gyümölcse van. Ez utóbbiak közül legismertebb a fügekaktusz (Opuntia ficus-indica) sárga, fehér vagy piros termése, amelyet gyakran kínálnak a mexikói piacokon, de találkozhatunk vele Ausztráliában és a mediterrán területeken is. A töviskaktusz (Echinocereus triglochidiatus) éretten rózsaszínű gyümölcséből kitűnő lekvárt készítenek. A bolíviai fennsíkok kaktuszát, a Neowerdermannia vorwerkiit megfőzve a burgonyához hasonlóan fogyasztják. Mexikóban az Opuntia subulata meghámozott, apróra vágott, majd megfőzött zsenge hajtásából készül a nopalitos. A Ceropegia és a Brachystelma gumója állandóan szerepel a dél-afrikai busmanok és bantuk étrendjében. Számos pozsgás növényből készítenek édességet is. A Ferocactus wislizeni édeskés-savanykás húsát cukorsziruppal kandírozzák. Mexikóban egyes agavék hajtásának középső részéből készítik a közismert erős, szeszes italt, a tequilát. Az agavé leveleit megfőzik, erjesztik, majd desztillálják. Ugyanennek a növénynek a nedvéből állítanak elő egy másik italt is, a pulquetet.
SZÚRÓS GYÜMÖLCS
A fügekaktusz érett termését nyersen vagy lekvárként fogyaszthatjuk. A sárga színű gyümölcsök a legízletesebbek.
ZAMATOS TEQUILA
A tequilát hagyományosan tisztán isszák. Egy csipet sóval és kevés citromlével ízesítik.
KOZMETIKUMOK ÉS GYÓGYSZEREK
A pozsgásokból -más növényekhez hasonlóan - Osidok óta készítenek szépítoszereket és gyógyhatású anyagokat. Az aloé fajok gyógyító hatását már az ókori görögök és rómaiak is ismerték. Számos baj kezelésére használták, a súlyos sebektol az enyhe bárbántalmakig. Még ma is szinte ugyanúgy alkalmazzák, mint régen: a frissen vágott levelek ragadós nedvével kenik be a bort, a kisebb sérülések, égések csillapítására. Az aloé jól bevált alapanyaga a kozmetikumoknak is. Nedvét sokféle szépítoszerhez adagolják. A kozmetikai gyárak leggyakrabban az Aloe vera hatóanyagát alkalmazzák. A növényt ezért nagyon sokfelé, például Floridában, Texasban és az Antillákon is termesztik. Az éjszaka virágzó éjkirálynőkaktusz (Selenicereus granditlorus) is gyógyító hatású. Frissen szedett virágaiból keringésserkentő szert állítanak elő. Ezt a kaktuszt is sok helyen termesztik Dél-Amerikában. A XX. század elején a Testudinaria elephantipes húsos gumójából gyulladáscsökkentő kortizont állítottak elo. A nemzetség több tagját használják ma is fogamzásgátló tabletták gyártásához. Egy kis termetű kaktusz, a Lophophore williamsii értékes szer volt a reumatikus és asztmás betegségek gyógyításában. Nedvének hallucinogén hatása miatt az aztékok természetfölötti erőt tulajdonítottak neki. Az észak-amerikai indiánok a mai napig használják vallási szertartásaikban bódító anyagként.
A növény termesztését, sőt birtoklását sok számos országban tiltják.
SZAPORÍTÁS:
MAGVETÉSSEL:
A kereskedelemben kapható magok is megfelelnek, de jobb eredményt érhetünk el a frissen szedett magvakkal. Engedjük a termést a növényen megérni, és utána gyűjtsük össze a magokat. A húsos termésekből préseljük ki a magvakat egy itatós papírra és hagyjuk megszáradni. A száraz magvakat szitáljuk át, és távolítsuk el közülük a törmeléket, ami rothadást okozhat. A magot legjobb a tél második felében elvetni, hogy a magoncok a következő télen már a lehető legnagyobbak legyenek.
MAGVETÉS: Válasszunk ki egy 5 cm mély cserepet vagy ültetőtálcát, esetleg egy 13 cm átmérőjű félcserepet, a magvak mennyiségének és nagyságának megfelelően. Nedvesítsük meg a talajt, keverjünk bele gombaölő szert, hogy a magoncokat gyakran megtámadó moszatgomba-fertőzést elkerüljük.
1 Töltsünk meg egy cserepet majdnem színültig kaktuszfölddel és tömörítsük. Szórjuk a magokat egyenletesen a talaj felszínére Állítsuk a cserepet langyos vízbe, amíg a talaj felszínén megjelenik a nedvesség, majd csöpögtessük le. Takarjuk vékonyan durva szemű folyami homokkal.
2 Helyezzük a felcédulázott cserepet egy műanyag átlátszó zacskó alá vagy szaporítószekrénybe. Tartsuk félárnyékban, legalább 19, de inkább 21-27°C-on, hogy gyorsan kicsírázzanak a magvak.
TŰZDELÉS: Kikelésük után 2-4 héttel vegyük ki először a magoncokat a műanyag zacskó alól vagy a szaporítószekrényből. Neveljük tovább őket szabad levegőn 10 °C körüli hőmérsékleten, de ne napos helyen, mert ott megperzselődhetnek. A tűzdelésig néhány hónapot vagy egy évet is várni kell; a gyenge gyökerek nagyon könnyen megsérülnek és megtorpan a növekedés. A magoncok átmérője a tálcán kevesebb mint 2,5 cm, majd egyenként cserépbe ültetve nőnek nagyobbra.
1 Csak akkor tűzdeljük szét a magoncokat, amikor kezdik egymást vagy a talajt kiszorítani és összepréselődnek. Használjunk spatulát, hogy könnyebben áthelyezhessük a tömegből az új talajba a magoncokat. Vigyázzunk, hogy a fiatal gyökerek ne sérüljenek meg.
2 Óvatosan különítsük el a csoportból a magoncokat, ügyelve arra, hogy a gyökereken - amennyire lehetséges megmaradjon a talaj. A kaktuszmagoncok tövisei még nagyon puhák, ezért nyugodtan megfoghatjuk kesztyű nélkül is, de az érzékeny gyökerekhez ne érjünk.
3 A kis kaktuszok tűzdeléséhez megfelel az 5 vagy 6 cm átmérőjű, kaktuszfölddel töltött cserép. Egy cserépbe csak egy növényt ültessünk, majd gyengén tömörítsük a talajt és szórjunk rá vékony rétegben apró szemű mosott sódert, végül címkézzük fel az edényt. Előírás szerinti töménységű gombaölő szeres vízzel öntözzük meg 3-4 nap múlva.
MAGVETÉS ÉS PIKÍROZÁS:
Minden gyûjtõ más módszerrel veti a magot. Addig, amíg mindenki megleli a neki legjobban megfelelõ technikát, sok módszert kipróbál. Amit én most leírok, az nálam jól bevált, de remélem, hogy mások is találnak benne hasznosítható ötleteket. Bármennyire is jó az idõjárás, május elõtt nem vetek magot. Az üvegházban készítettem egy fólia szekrényt. A tetejét és az oldalát árnyékolom, erre a célra fehér csomagolópapírt használok, de jobb híján újságpapír is megfelel. A fólia szekrény aljára minden vetés elõtt új, tiszta fóliát terítek. erre azért van szükség, hogy a deszka asztaltól elszigeteljem a vetõedényeket. A vetéshez 6 és 8 cm átmérõjû mûanyag cserepeket használok, de a tisztára mosott vajkrémes dobozok is nagyon jók erre a célra. Mindig új cserepeket használok, kétszer soha nem vetek ugyanabba az edénybe. Minden fajt külön edénybe vetek az eltérõ csírázási idõ miatt. a vetésnél használt földkeverék megegyezik az öregebb növényeknél használt keverékkel. A vetõedényeket félig megtöltöm a rostálatlan keverékkel, ennek a tetejére egy apróbb szemcséjû kirostált réteg kerül 1-1,5 cm vastagságban, így kb. 3/4 részig van megtöltve a cserép. a talajt tömörítem egy sima, kerek falappal. A magokat elõször egy orvosságos fiolába teszem, mennyiségüktõl függõen annyi Buvicid vagy Orthocid gombaölõ szert teszek hozzá, hogy össze-rázva vékony rétegben be-vonja õket. Az így csávázott magvakat a talaj tetejére szórom, lehetõleg sûrûn egymás mellé. Óvatosan megnyomkodom õket úgy hogy a talajba nyomódjanak. Nem takarom földdel, csak a nagy, lapos magvú fajokat (pl. Agave). A következõ feladat a jeltáblával való ellátás, ebben a szakaszban még csak sorszámmal különböztetem meg õket. A névtáblát majd pikírozáskor kapják meg. Ezután a vetést gombaölõszeres vízzel megtöltött tálcára állítom (Buvucid, Orthocid). A gombaölõszert nem mérem, csak szemmértékre hagyatkozva egy vizes tej színû oldatot készítek. Ebben a vetõedények addig állnak, amíg teljesen át nem nedvesedik a talaj bennük. Ez az összes talajfertõtlenítési mód, amit használok, és ezt is csak a magvetésnél. Az öregebb növények ültetésénél soha nem fertõtlenítem a talajt. A vegyszerekkel több kárt lehet csinálni, mint hasznot még akkor is, ha elõírásszerûen használjuk õket. A tálcából kiemelt edények a fóliaszekrénybe kerülnek, itt még a cserepek tetejére tiszta fóliát terítek, és 2-3 réteg újságpapírral árnyékolom, ezután már nincs más teendõ, csak várni a csírázást. Ez fajoktól függõen néhány nap alatt megindul, amikor úgy látom, hogy a kelés befejezõdött, az edényt kiveszem a fólia és újságpapír takarás alól, de továbbra is a fóliaszekrényben marad, itt már bõséges szórt fényt kapnak a kis magoncok. Mikor az elsõ tövisek megjelennek a növényeken, a fóliaszekrény egyik oldalát teljesen eltávolítom, így csökkentem a páratartalmat és növelem a szellõzést. A magoncok soha többet nem kapnak alulról felszívatás-sal öntözést, elõször háti permetezõvel, késõbb, amikor a gyökereik már megkapaszkodtak jól a talajban, gumitömlõre szerelt szórófejbõl kapják az öntözést. Ha gombabetegség jelenik meg a magoncok között, már nem kísérelem meg vegyszerekkel megállítani, mert tapasztalatom szerint az a töménység, ami a gombát megfékezi, növényt is károsítja. A fertõzött edényt kiemelem a többi közül és jól szellõzõ helyre árnyékba teszem az üvegházban. A talaj itt nagyon gyorsan kiszárad és a gomba is elpusztul. Még néhány napig hagyom száradni a talajt, majd óvatosan újból öntözni kezdem, de a többi magonc közé még nem teszem vissza õket. Az utóbbi években ezzel a módszerrel sikerült elérnem, hogy csak nagyon kevés magoncom pusztul el (kb. 2%), bár nincs összehasonlítási alapom, hogy a többi gyûjtõnél a pusztulás hány százalék, úgy érzem, ez nem sok. Az elsõ tövisek megjelenése nem csak a több fényt és kevesebb páratartalmat, bõséges szellõztetést jelenti a magoncoknak, hanem az öntözések ritkulását is. Most már megvárom, hogy a talaj a két öntözés között kiszáradjon és ezek a száraz idõszakok a nyár vége felé egyre hosszabbra nyúlnak A pikírozás november végén kezdõdik és egész télen tart. ez azért van így, mert nyáron nincs idõm, de úgy vettem észre, hogy a kis növényeknek ez semmi problémát nem okoz. Amikor elkezdem a pikírozást, a magoncok már szépen megerõsödtek, gyökereik a legtöbb esetben már leérnek a cserép aljáig. Ezeket visszacsípem kb. 0,5 cm-re (a répagyökerûeket nem!). Mûanyag szaporítóládát használok, könnyû tisztítani, nem korhad és olcsóbb mint a fa. A láda megtöltése hasonlóan történik, mint a magvetõ edényeknél, csak itt annyi a különbség, hogy amikor a felsõ rétegnek rostálom ki a talajt, a fennmaradó durva törmeléket a láda aljára terítem, így semmisem megy kárba. Télen is nedves - de nem vizes - talajba pikírozok, mert száraz földbe az ültetõfával nem lehet normális lyukat fúrni, mert beomlik. Sor és tõtávolság egy-másfél centiméter. A beültetett ládák az üvegházban polcra kerülnek, itt kapják a legtöbb fényt és meleget. Naposabb téli idõszakokban öntözést kapnak, de csak annyit, hogy ne veszítsenek víztartalmukból, de ne induljanak növekedésnek. Ez gondos odafigyeléssel elérhetõ. Tavasszal kikerülnek fóliasátor alá, ahol õszig szépen fejlõdhetnek. Remélem, lesz olyan gyûjtõ, aki kipróbálja ezt a módszert, vagy ennek a saját körülményeihez igazított változatát. Szívesen hallanék visszajelzést az eredményrõl.
MEGPORZÁS:
Számos kaktusz és pozsgás növény nem termékenyül meg a saját virágporától (önsteril). Ahhoz, hogy magot érleljenek, egy másik növény virágából származó pollenre van szükség. Szabadban a megporzást legtöbbször a szél, a rovarok, a denevérek vagy a madarak végzik el, zárt helyen viszont mesterségesen kell róla gondoskodni. A szülőkhöz hasonló utódokat csak akkor kapunk, ha a virágpor magról nevelt, azonos fajú másik növényről származik. Mielőtt a megporzást elvégeznénk, különítsük el a két növényt a többitől, hogy más példányok virágporától védve legyenek. A képződött magvakat cédulázzuk fel, ezen tüntessük fel a származásukat, mert azokból néhány évig új, virágzóképes növényeket nevelhetünk.
Új hibrideket úgy hozhatunk létre, ha két, azonos nemzetségbe tartozó, de eltérő fajú növény virágát termékenyítjük meg egymás virágporával. A megporzandó (anya-) növény virágából az összes éretlen porzót távolítsuk el, hogy biztos legyen az új hibrid származása.
1 Az érett, pollennel telt portokokat érintsük meg finoman egy tiszta ecsettel, míg arra virágpor rakódik.
2 Vigyük, a virágport az ecsettel a növény virágának bibéjére.
OLTÁS:
A kaktuszokat leggyakrabban ezzel az eljárással szaporítják. A módszer lényege, hogy a szaporítani kívánt faj egy levágott hajtásdarabját (nemes rész = oltóág) egy életerõs, (gyöktörzses vagy raktározó gyökerû) másik faj egyedére (alanyra) helyezzük, és hagyjuk ezeket összenõni. Így a lassú növekedésû vagy kényes fajok könnyebben nevelhetõk, elõbb virágoznak és növekedési ütemük tízszeresére is nõhet. Kis gyakorlattal és egészséges növényekkel a módszer 90%-ban sikeres. Hogy melyik oltási módot alkalmazzuk, az a növénytõl függ. Oltványok készítésére legalkalmasabb a növekedési idõszak eleje, tavasz közepétõl kora nyárig.
HASÍTÉKOLTÁS: Olyan kaktuszok oltására alkalmas módszer, melyeknek gyenge, levélszerû szára van, mint például a Schlumbergera és más epifita fajok, valamint a vékony szárú pozsgások, melyekbõl így szabályos, fatermetû növény nevelhetõ.
1 Az egészséges alany szárát éles késsel vágjuk vissza 2,5 cm-rel. A szár közepén készítsünk 1-2 cm mély függõleges
hasítékot úgy, hogy a vágás a központi edénynyalábkörön haladjon át.
2 Készítsünk oltóágat az anyanövényrõl. A Schlumbergera hosszú, egészséges szárának egy vagy két szártagja
megfelelõ, amit a szártagok kapcsolódási pontjánál keresztben vágjunk le.
3 Vágjuk a szár alsó, 1 cm-es részét ék alakúra. A bõrszövetet mindkét oldalról óvatosan távolítsuk el az oltóág végérõl.
Ha szükséges, átmérõjének megfelelõen faragjunk le a szélességébõl.
4 Óvatosan helyezzük az elõkészített oltóágat az alany csúcsának közepén vágott hasítékba. Ellenõrizzük, hogy
az oltóág és az alany központi edénynyalábkörei szorosan érintkezzenek. Minél simábban illeszkedik egymáshoz
az oltóág és az alany, annál biztosabb az oltás sikere.
5 Az oltóág helyzetét rögzítsük két helyen egy hegyes, erõs kaktusztövissel vagy tiszta tûvel. Ezután kötözzük körbe az oltás helyét erõsen raffiával.
Helyezzük árnyékos, világos, legalább 10 °C-os helyre négy hétre, illetve amígaz oltványon az új növekedés jelei mutatkoznak.
TÖRZSOLTÁS: Hasonlít a hasítékoltáshoz, csak még annál is egyszerûbb. A legtöbb kaktusz oltásához ezt a módszert használják, beleértve a rubinkaktuszokat is, melyekbõl hiányzik a klorofill és a mutáns cristata, valamint a keresztezett formákat.
Amikor az alanyra az oltandó növénynek nem a csúcsi részét, hanem a törzsének egy darabját oltjuk, az ilyen törzsoltványokon általában sok sarjhatás fejlõdik, melyeket dugványként vagy további oltásokhoz felhasználhatunk.
Válasszunk ki egy egészséges alanyt, melynek az átmérõje azonos, vagy csak valamivel nagyobb, mint az oltandó részé. Az Echinopsis fajok - fõként azok, amelyek a régi Trichocereus nemzetségbe tartoznak - általában megfelelnek. Amikor az oltást végezzük, gondoskodjunk róla, hogy a kezünk és az eszközök tiszták legyenek, és vigyázzunk arra, hogy ne érintsük meg egyik oltási felszínt sem;
ezek különösen fogékonyak a gombás fertõzésekre, amíg az oltvány megered. A siker érdekében az alany és a nemes rész vízraktározó alapszövete és a központi edénynyalábok a lehetõ legnagyobb felületen érintkezzenek. Ha a két növény átmérõje lényegesen eltér (sokszor magoncot oltunk), akkor a nemes részt az alany közepére helyezzük. Az alanyt és a ráoltott részt kb. két hétig, amíg az oltás összeforr, gyengén rögzítsük egymáshoz. Jól bevált két szélesebb gumigyûrû. Magasabb cserepes növényekhez és virágágyi kaktuszokhoz használjunk két madzagot, melyeket az oltandó rész tetején keresztben átvetve, alájuk egy vattacsomót helyezve, a végül a talajban rögzítünk vagy lesúlyozunk. Ha a kaktusz tövises, vágjunk két csíkot egy régi nejlonharisnyából; egymást keresztezve terítsük az oltandó rész tetejére, majd egyenként kinyújtva akasszuk az alany azonos oldali töviseire.
1 Egy tiszta, éles késsel vágjunk le vízszintesen az alany csúcsából egy 2,5 cm-es darabot. A levágott részttávolítsuk el. Ellenõrizzük, hogy a
központi edénynyalábkör tisztán látszik-e; ha nem akkor vágjunk le még további szeleteket, amíg láthatóvá nem válik.
2 Az alany szélérõl, körben, ferdén vágjuk le a bõrszövetet kb. 6 mm szélességben. Ezzel megelõzzük, hogy a kemény bõrszövet az oltandó rész
alá húzódjon, amikor az alany húsos raktározó szövete az oltás után összezsugorodik.
3 Az oltandó növényt vágjuk le keresztben a tövénél. A levágott rész aljáról körben, 6 mm szélességben vágjuk le a bõrszövetet (lásd a köztes képen). A levágott oltandó
részt helyezzük az alany vágási felszínének közepére úgy, hogy központi edénynyalábjaik a lehetõ legnagyobb felületen érintkezzenek.
4 Határozottan forgassuk meg az oltandó részt, hogy a metszlapok közé szorult levegõt kiszorítsuk. Rögzítsük az alanyon az oltandó részt a megfelelõ helyzetben egy
pár széles gumigyûrûvel. Az oltványt világos, árnyékos, legalább 10°C-os helyre tegyük az összeforradásig.
5 Ha az oltás eredményes, akkor az alany és az oltandó rész kb. két hét alatt összenõ. Ezután rendesen locsoljuk és tápláljuk. Amikor az oltványon a növekedés jelei
mutatkoznak - kb. négy hét múlva -, vegyük le a gumigyûrûket.
FERDE OLTÁS:
Ez a módszer a nagyon karcsú törzsû növények, mint például az Echinopsis chamaecereus oltására alkalmas, melyeknek gyakran túlságosan kicsi
a központi edénynyalábköre. Az alanyt és az oltandó részt ilyenkor inkább ferdén
vágjuk le, mint vízszintesen, hogy minél nagyobb felületen tárjuk fel a központi edénynyalábokat, és ezzel segítsük elõ a sikeres egyesülést.
A metszlapokat illesszük szorosan egymásra. A nemes részt egy-két tiszta tûvel vagy kaktusztövissel rögzítsük az alanyra. Szorítsuk le az oltványt raffiával,
nejlonharisnyacsíkokkal vagy gumigyûrûkkel, és ha szükséges, kötözzük egy vékony nádpálcához. A továbbiakban úgy gondozzuk, mint a törzsoltványokat.
FAGYTÛRÕ KAKTUSZBÓL, TÉLÁLLÓ KAKTUSZ: Hasonlít a törzsoltáshoz, itt az alany az, aminek a segítségével ellenállóvá tesszük a kaktuszt. Ezt a módszert használhatjuk, ha szeretnénk, hogya fagytûrõ kaktuszunk kiültetve vészelje át a telet. Ehhez olyan oltványokra van szükségünk, amelyek elviselik a mínuszokat hosszabb ideig. Az alany megválasztása kulcsfontosságú mivel az oltvány az alany tulajdonságait „átveszi”. Erre tökéletesen megfelelnek az Opuntiák, mivel ezek a növények többsége kiválóan viseli a zord idõjárást és a bõ csapadékot. Válasszunk ki egy egészséges alanyt, például egy Opuntia compressa-t, amelyet nagyon könnyû beszerezni (nekem is van). Igaz, hogy a levél alakú hajtásaira nehézkes oltani, de ez is megoldható: szükségünk lesz egy 1.5-2 cm átmérõjû csövecskére melyet az opuntia fiatal hajtására, rügyére felhúzunk, anélkül, hogy megsértenénk. Pár héten belül a hajtás teljesen belenõ a csõbe és ekkor eltávolítható róla. Ekkor, egy henger alakú hajtást kapunk, és már el is kezdhetjük az oltást a törzsoltáshoz hasonlóan. De ezt a csöves módszert nem mindig kell használni! Ha kis oltványt szeretnénk ráoltani a kisztemelt alanyra, akkor csak egyszerüen ráhelyezzük a növényünket, ahogy a törzsoltás cikkben le van írva. Amikor az oltást végezzük, figyeljünk arra, hogy a kezünk és az eszközök tiszták legyenek, és vigyázzunk arra, hogy ne érintsük meg egyik oltási felszínt sem! Azt se felejtsük el, hogy az opuntiák többsége erõsen sarjadzik, ezért lehetõleg az alany magassága 1-2 cm legyen. Amikor a növények összeforrtak célszerû az elsõ évben a növénykét fedett helyen tárolni, min 5 C-on. A következõ évben a teraszon is tárolhatjuk és csak azután ültethetõ ki. Erre azért van szükség, hogy a növénykék edzõdjenek, így várhatóan elviselik majd a telet. De a biztosabb megmaradás érdekében jobb, ha telente a teraszon vagy fedett helyen teleltetjük õket.
Sok Sikert! :)
NYÁRI KIÜLTETÉS A KERTBE:
Csak kevés kaktuszbarátnak adatik meg a szerencsés lehetõség, hogy már induláskor közel optimális feltételeket tudjon növényei számára biztosítani (pl. egy növényházban). A kis gyûjtemény május közepétõl októberig leggyakrabban az ablak elõtt, a balkonon, a teraszon vagy egyszerûen a kertben kap helyet, sokszor az idõjárási viszontagságoknak kitéve (napsütés, szél, esõ). Ideálisak a ház közelében lévõ védett helyek, ahol a levegõigényes, robusztusabb növények jól érzik magukat. Itt a csapadék kevesebb, az átlaghõmérséklet magasabb, s a fagymentes idõszak õsszel 1 héttel meghosszabbítható. A pompásan növõ és virágzó Epiphyllum hibridek és az Echinopsisok egy családi ház udvarának kedves színfoltjai lehetnek.
A kezdõ gyûjtõk a nyári esõtõl általában tartani szoktak. Ez a félelem csak a napokig tartó esõzések esetében megalapozott. Rendszerint a természetes csapadék nem is fedezi a legtöbb kaktusz vízszükségletét az intenzív növekedés és virágzás szakaszában. Amennyiben a kaktusz tartóedényzete, cserepe a víz számára átjárható (agyagcserép), a földbe süllyesztett növényt hosszabb ideig tartó száraz idõben öntöznünk kell. De mit tegyünk ellenkezõ esetben? Mi legyen, ha az esõ nem akar elállni? A kaktuszok nagy része a jól drénezett közegben az esõzést és az ezzel együtt járó alacsony hõmérsékletet meglepõen jól tûri. Kedvezõ tény az is, hogy a nyári szabadtéri tartás a növényeket erõsebbé, ellenállóképesebbé teszi. A növényházban sok gondot okozó kártevõinváziók a szabadban szinte ismeretlenek. Jó példa erre a takácsatkák esete. Ezek a kártevõk azoknak a fajoknak, amelyek egész évben ablakban vagy üvegházban vannak, kb. egyharmadát elõszeretettel fertõzik!
Késõbb nagyon sajnálatos ezeket a fertõzési tüneteket diagnosztizálni. Különösen érzékenyek az Echinocereus, Frailea, Lobivia, Matucana, Rebutia, Trichocereus nemzetségek tagjai.
Az elmúlt években (Németországban például) erõs gyapjastetû-fertozést észleltek, ezeknek a kártevõknek azonban szabad földön alig volt esélyük. Az idõjárási hatások ugyanis „vastag borûvé" teszik a növényt, s így az a takácsatkák s egyéb kártevõk rágásának, szívogatásának hatékonyabban tud ellenállni. Mindazonáltal a hosszabb ideig tartó, száraz meleg a levéltetvek gyors elszaporodásának kedvez. Ezek a kártevõk elõszeretettel szívogatják az új hajtásokat,
rügyeket, különösen az Opuntia és az Epiphyllum nemzetség tagjai érzékenyek. Ha csak nem akarjuk a védekezést a katicáknak és a fülbemászóknak átengedni, ajánlatos hagyományos levéltetûölõ szereket beszereznünk.
A csigák és az ászkák elsõsorban a magoncokra és az új hajtásokra veszélyesek. Tudnunk kell még azt is, hogy a meleg, esõs napokban ezeknek az állati kártevõknek az étvágya szerfölött megnõ.
NEMZETTSÉGEK BEMUTATÁSA:
Acanthocalycium
Kevésbé elterjedt gömbkaktuszok, bordás testformájúak, többnyire vastag tövisekkel. E kaktusz idősebb korban sarjadzik. Tölcsér alakú virágait a csúcs közelében hozza. A virágok fehérek, rózsaszínűek, vörösek illetve sárgák. A kb. 12 faj hasonlít az Echinopsis nemzetséghez, ahová korábban őket besorolták. Ma néha a Lobiviákhoz is sorolják.
Hazájuk: Észak-Argentína
Különlegességek: szépen virágzik, kb. az 5. évtől. Magról könnyen szaporítható.
Szép fajok: A. klimpelianum, lapos gömb alakú, virága 4 cm-es, fehér. A legismertebb az A. violaceum, 5 cm-es, világos rózsaszíntől az orgonaszínűig változó virágokkal.
Aporocactus
Kedvelt, mindenekelőtt vidéken elterjedt, patkányfaroknak, karcsú- vagy ostorkaktusznak nevezik. Könnyen termeszthető, függő virágtartóba való kaktusz. Erősen elágazó, ujj vastagságú, először egyenes, később 1 méter hosszúra megnő. A virágok 10 cm hosszúak is lehetnek, majdnem mind vöröses tónusú. 5 faja és számos hibrid tagja van a Heliocerecus és az Epiphyllum hibrid nemzetségnek.
Őshazája: Mexikó, túlnyomórészt sziklaszirteken és fákon él.
Különlegességek: hűvös és világos telelőhelyén mindenütt gazdagon virágzik. Szaporítása dugvánnyal történik. Takácsatkára érzékeny!
Szép fajok: A. flagelliformis: 4 cm-es, kárminrózsaszín virágait a hajtások oldalán hozza. A. flagriformis: valamivel erősebb, mint az előző, a virágai sötét kárminvörösek.
Astrophytum
Külsőleg változatos alakú, egyedülálló növény, tompa vagy éles bordázattal, részben teljesen tüskementes, 1,5 méter magasra is megnő. Néhány faj gyengén pihés. A sárga virágok tartósak, több napig illatoznak. Hat faj és számtalan hibrid tartozik ide.
Hazájuk: Észak- és KözépMexikó, túlnyomórészt mészköveken.
Különlegességek: kedvelt kaktusznemzetség, tetszetős formájú növények. Majd minden faj nyáron kellő melegben könnyen gondozható, de ügyeljünk arra, hogy meszes talajt igényel (pH 8). Szaporítása viszonylag nagy magvaival történik.
Szép fajok: „tengeri sün" néven is ismert az A. asterias. Már magoncként, 2,5 cm átmérőt elérve virágzik. Az A. myrtyriostigma leggyakrabban 5 bordájú, tüskétlen. Nagy termetű az A. ornatum, 3 cm hosszú, erős, sárga töviseivel. Valamivel érzékenyebb az A. senile, amely majd 9 cm-es, feketés sörtékkel borított.
Cephalocereus
15 méter magasra is megnövő oszlopkaktusz, amelynek virágai a hajszerűen szőrös, illetve gyapjas rétegből törnek elő. Elegánsan szőrözött, borostás vagy tövises.
Hazája: Brazília, Mexikó.
Különlegességek: melegkedvelő: a növényházban egyedei pompás példányokká fejlődnek. Gyakran oltják.
Szép fajok: C. palmeri: dekoratív, 1 méter körül már virágzó faj. Legismertebb az „Őszapókaktusz", a C. senilis, Mexikóból, melynek akár 30 cm hosszú szőrzete is lehet.
Cereus
Fává (akár 15 méter), cserjévé megnövő kaktusz, feltűnő deres bevonattal. Néhánynak csak 4 bordája van. Éjszaka virágzik, a virágok akár a 25 cm-t is elérhetik, fehérek, pirosas színűek. Negyvennél több faja van.
Hazájuk: a Nyugat-Indiai szigetektől Dél-Amerikáig.
Különlegességek: csak fiatal növényként kezelhetők, néhány év leforgása alatt majd minden faj kinövi a rendelkezésre álló helyet. Magokról könnyű a nemesítése.
Szép fajok: C. chalybaeus: hat bordájú, hamvaskékesre színeződő. Hasonló a C. forbesii, gyakran mint fiatal növényt kínálják. A C. jamacaru jól nő, és kb. 1 méter magasan virágzik. Igen elterjedt a Földközi-tenger mentén a C. peruvianus forma monstrosa, a „Sziklakaktusz" Hajtásai bizarr púpokban nőnek.
Cleistocactus
Túlnyomórészt vékony hajtásrendszerű, többnyire alul elágazódó, színes, finoman tövises, sörtés növények. A kolibrik által porzott, cső alakú (zygomorph) virágok már 20 cm magasan, oldalt virágzanak. Hidrokultúra lehetséges. Több mint 50 fajuk van.
Hazája: Argentína, Bolívia, Paraguay, Uruguay, Peru.
Különlegességek: igénytelen oszlopkaktusz, amely az év folyamán már korán virágzik. A földjét télen ne hagyjuk kiszáradni.
Szépfajok: fény felé forduló vörös virágokat hoz a C. baumannii. A C. candelilla az év folyamán többször virágzik. A C. smaragdiflorus 25 cm magasságtól már rendszeresen virágzik. Ismert az „Ezüstgyertyakaktusz", a C. strausii, amely fehéren serteszőrös, virágai sötétkármin-bíborszínűek.
Coryphantha
A Mammillariákhoz hasonló. Gömb és rövid, oszlop alakú kaktuszok, felül barázdált szemölcsökkel, dekoratív tövisekkel. A virágok nagyok, csúcsuk sűrűn gyapjas, leginkább sárgák, ritkán fehérek, narancs- illetve rózsaszínűek. Körülbelül hetven fajuk van.
Hazájuk: USA, Mexikó.
Különlegességek: gyűjtemények értékes tagja. Késő tavasszal nyíló kaktusz, amely júniustól szeptemberig virágzik. Lehetőség szerint esőtől védett helyekre tegyük, alulról öntözzük, így megvédhetjük a gyapjas csúcsi részt.
Szép fajok: C. andreae, változó alakú, széles kinövésekkel. Elágazó oszlopot növeszt a C. clava. A C. cornifera tövisei erősek, visszafordultak. A C. elephantideres virágai mély rózsaszínűek, vörös torokkal. Említésre méltó a C. radians, kakastaréjszerűen körbevett tövisekkel.
Echinocactus
Nagy gömbkaktuszok, melyek hazájukban 1 méternél magasabbra is megnőnek. „Tövisruhájuk" vastag, bordáik száma 30 vagy több. A csúcsuk gyapjas. Termesztési körülmények között ritkán virágzanak. Hozzávetőleg 10 fajuk ismert.
Hazájuk: Mexikó, USA.
Különlegességek: dekoratív növények, bár ha nyáron nincs elég napsütés és meleg, hiányosan fejlődnek.
Szép fajok: általánosan ismert az „Aranygömbkaktusz", vagy „Anyósülés", az E. grusoniik, aranysárga tövisekkel és sárga virágokkal. Ritkább a fehér tövisű forma. A C. ingens tövisei barnák, idős korban ötvennél több bordájuk van.
Echinocereus
Változatos formájú, kis oszlop- illetve gömbkaktuszok („Sün oszlopkaktusz"), részben színes tövisekkel. E kaktusz gyakran erősen sarjadzik, és nagy csoportokat képez. Túlnyomórészt nappal virágzik, hoss |
AJÁNLOM AZ OLDALT
