Nagyobb a Plútónál az új égitest
	Egy új mérés révén sikerült a Plútón túl felfedezett, eddigi legnagyobb Kuiper-objektum átmérőjét megállapítani, amely 3000 km-es méretével biztosan nagyobb a Plútónál.

Forrás: David A. Aguilar (CfA) Fantáziarajz a Plútó felszínéről a távoli Nappal és három holdja közül kettővel az égen. Ajánlat Max Planc Institute für Radionomie sajtóközlemény The discovery of 2003 UB313 David Jewitt's Kuiper Belt Page Ajánlat Úton van az első szonda a Plútó felé Rejtélyes égitest a Plútón túl Két új hold a Plútó körül Bekövetkezett a Plútó trónfosztása Ahhoz, hogy a Naprendszerben egy távoli égitest méretét meg tudjuk becsülni, meg kell mérni, hogy az a ráeső fénynek mekkora részét veri vissza. A fényvisszaverő képesség, azaz albedo megállapítása azonban nehéz feladat. Frank Bertoldi (University of Bonn, MPIfR) és kollégái a spanyolországi, 30 méteres IRAM rádióteleszkóp és az arra rögzített MAMBO detektor segítségével vizsgálták a ma ismert legnagyobb, Neptunuszon túli Kuiper-objektumot, a 2003 UB313-t. Az égitest sugárzását az 1,2 mm-es hullámhosszon mérték 2005. augusztus 19. és 27. között, összesen 5,6 órányi észlelési időn keresztül. Ezen a hullámhosszon az objektum sugárzása a méretétől és a hőmérsékletétől függ, a visszavert napfény közvetlenül itt nem befolyásolja a mért intenzitást. Mindezek alapján rámutattak, hogy a 2003 UB313 a ráeső napsugárzásnak kb. 60%-át veri vissza, azaz 300 km-es bizonytalansággal állítható, hogy 3000 km átmérőjű. Eszerint mintegy 700 km-el nagyobb a Plútónál, azaz egyértelmű lett: többé már nem a Plútó a legnagyobb a ma ismert Kuiper-objektumok közül. Eszerint a 2003 UB313 a legnagyobb objektum a Naprendszerben, amelyet a Neptunusz 1846-os felfedezése óta találtunk. A fenti albedo értéke egyébként közel áll a Plútó, mintegy 51%-os fényvisszaverő képességéhez, és lényegesen nagyobb az ugyancsak a távoli zónában keringő, kisebb üstökösmagokra feltételezett 4%-nál. A Plútó felszíni hőmérsékletének megállapítása is érdekes eredményre vezetett. A fentiektől függetlenül egy másik kutatócsoport a Keck-tleszkópokkal és a Smithsonian Intézet szubmilliméteres teleszkópjával próbálta meghatározni, mennyire hideg a Plútó. A mérés egyik nehézsége, hogy a Földről nézve a Plútótól mindössze 0,9 ívmásodperc távolságra mutatkozik legnagyobb holdja, a Charon. (Ez körülbelül olyan szögtávolság, mint amely alatt két, egymástól egy araszra lévő ujjunk látszana Budapesről nézve, ha Hatvanban állnánk). A Plútó felszínén 43 K körüli értéket mértek, míg a Charonon 53 K uralkodik. A Plútó felszíni hőmérséklete valamivel alacsonyabb, mint azt korábban becsülték a szakemberek. Ennek legvalószínűbb magyarázata, hogy a felszíni nitrogénjégben elnyelődő napfény azt szublimálásra készteti. Ez a folyamat táplálja a ritka nitrogénlégkört, és egyben a szilárdból gáz halmazállapotba történő fázisátalakulás a hőmérséklet csökkenésével jár. A Föld és a Neptunuszon túl keringő, eddig felfedezett legnagyobb égitestek méretének összehasonlítása (fotó: Max Planc Institute für Radionomie)