Hályogműtét a római orvoslásban

A szürkehályog eltávolítása manapság már rutinbeavatkozásnak számít. De vajon léteztek-e már a római korban kimondottan a szemészetre specializálódott sebészorvosok, hogyan végeztek hályogműtétet, és milyen sebészi eszközök álltak ehhez a rendelkezésükre – e kérdéseket vizsgálja Ernst Künzl, a neves német orvostörténész.

A szerző mindenekelőtt megállapítja, hogy a specializálódás az orvosok körében nem modern találmány. Martialis, a római szatíraköltő (Kr. u. 100 körül) olyan korabeli római orvosokról tesz említést, akik szempillakorrekcióra és a kozmetikai sebészetre szakosodtak, mint pl. az égési sérülések és hegek eltün­tetése. Az ókor legfontosabb orvosspecialistái a fogorvosok, a nőgyó­gyá­szok és a szemészek voltak.

Fontos forrásnak számítanak a szemészeket említő sírfeliratok. Összesen 28 ilyen sírfelirat került elő az egykori római birodalom területéről. Ezek többsége, mintegy 23 felirat Itáliából, azon belül is 15 Rómából származik, ami azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a birodalom provinciáiban kevésbé lett volna jelentős a szemészorvosok tevékenysége. E sírfeliratok arról tanúskodnak, hogy a szemészeket bizonyos társadalmi elismertség övezte, s orvosi praktizá­lásuk meglehetős jólétet biztosított számukra. Ezt látszik igazolni az Assisiból származó Decimus Merula sírfelirata is, aki magát medicus clinicus chirurgus ocularius-nak nevezi (röviden annyit tesz, mint szemsebész) és ezzel hangsúlyozza, miből szerezte hatalmas vagyonát.

Ezt követően a tanulmány szerzője sorra veszi azokat a forrásokat, amelyekben szó esik a hályogműtétről, ismertetve a forrásokban talált műtéti eljárásokat is, egyúttal választ keres arra a kérdésre, hogy mikor jelent meg a hályogműtét a római orvoslásban.

A hályogműtétet először Aulus Cornelius Celsus római orvos említi (De medicina, Tiberius korából, Kr. u. 14–37.). Azonban aligha képzelhető el – mint azt a szerző megállapítja –, hogy egy ilyen fontos operáció csak Celsus idejében jelent volna meg. Feltételezhetően már a hellenisztikus orvoslásban is létezett, és az, hogy a hellenisztikus orvosok töredékei között nem szerepel a hályog­műtétről feljegyzés, bizonyára a hagyomá­nyozódás hiányának tekinthető. A sztoikus filozófus, az athéni Chrysippos (kb. Kr. e. 280–207) egyik megjegyzése talán megerősíti, hogy abban az időben a hályogműtét teljesen bevett szokás volt: „Vajon a hályogbetegeket (hüpokhthentesz) vaknak kell-e nevezni, mikor a hályogműtét (parakenteszisz) révén újra láthatnak?”

Nem tisztázott viszont, hogy a hellenisztikus görögök abban az időben a megélénkült keleti kapcsolatoknak köszönhetően a hályogműtétet az indiaiaktól vették-e át vagy maguk fejlesztették ki. Mindenesetre mezopo­támiai vagy egyiptomi befolyásról nem szólnak források. A szerző szerint a hippokratészi orvoslás a sebészi beavatkozásokkal szemben tanúsított alapvető szkepszisével valószí­nűleg a hályogműtét fejlődésének sem kedvezett, ez vélhetően inkább a Nagy Sándor utáni Alexandriában lezajlott tudományos fejlődés keretein belül ment végbe.

A hályogműtét – melyre Chrysippos gondolt, illetve annak alapján, ahogy ezt Celsus valamint később Paulos részletesen leírja – a szürkehályog által elhomályosított lencse lenyomása, a hályog eltávolításáról illetve a lencse leszívásáról itt még nincs szó.

Celsus a komplikált beavatkozásról a következőket jegyezte fel: „Ezután a beteget egy fénnyel szemben levő székre kell ültetni, az arcát a fény felé fordítva, úgy, hogy vele szemben az orvos egy kicsit magasabban üljön. A beteg mögött a segéd (állva) tartja a páciens fejét, és biztosítja, hogy mozdulatlan maradjon, ugyanis egy könnyed elfordulás következtében a látás örökre elveszhet. Magát a szemet is mozdulatlanná kell tenni úgy, hogy a másik szemet gyapjúszalaggal gondosan lekötjük.

A bal szemet jobb kézzel, a jobb szemet bal kézzel kell operálni. Aztán a tűt, amelynek elég erősnek kell lennie, hogy kényelmesen behatolhasson, de nem szabad túl vékonynak sem lennie, először megfelelő módon oda kell helyezni, és függőlegesen be kell tolni a két burok közé, pontosan középen a szaruhártya és a halántékszöglet között, éppen szemben a hályog középpontjával (a szem vízszintes meridiánjában), de úgy, hogy véletlenül se sérüljön meg egyetlen ott található ér sem. A tűt határozottan kell beszúr­ni, mert azt egy üres tér fogadja be. Hogy mikor ért oda, azt egy akár kevéssé tapasztalt sebész is megérzi, mert a nyomás nem ütközik ellenállásba. Mihelyt odaértünk, a tűt a hályoggal szembe kell beállítani, és azon a helyen egy keveset fordítani rajta, majd a hályogot fokozatosan a pupilla alá vezetni. Amint aztán az utóbbi dolgot elvégeztük, erősen meg kell nyomni, hogy a hályog ott is maradjon.” (Celsus: De medicina, VI. 7, 13–14.)

A hályogműtét másik részletes leírása már a kora bizánci időkben (Kr. u. 600 körül) élt Paulosnál olvasható: „Ezekkel a Galénosztól való ismeretekkel felvértezve ültessük a beteget világos helyre, de ne a napra, gondosan kössük be az egészséges szemet, húzzuk szét a beteg másik szemhéját, és vegyünk fel a szaruhártya szélétől a halántékszegletig akkora távolságot, amilyen egy szondagomb, és itt jelöljük most meg a hályogtű fogójával a behatolási pontot. A bal szemet jobb kézzel, a jobbat bal kézzel operáljuk.

Aztán az eszközt újra megfordítjuk, a tű végének lekerekített hegyét erőteljesen belenyomjuk a megjelölt helyen, ameddig el nem jutunk a szem belsejének üregéig. A behatolás mértékét a pupilla széle és a szaruhártya széle közötti köztes tér adja. A hályogtűt felfelé vezetjük a hályog csúcsáig, (a fémet a szaruhártya áttetsző volta miatt egészen jól lehet látni), és ennek segítségével a szem alapjának a mélyébe toljuk. Ha a hályog azonnal lenyomódott, akkor várunk egy pillanatot, ha azonban visszahúzódik, akkor még egyszer lenyomjuk. A hályog leszorítása után a tűt óvatos forgó mozgással kihúzzuk.” (Aiginai Paulos, VI. 21.)

A következőkben az antik hályogoperáló tűk bemutatására tér rá a szerző, melyek kiképzése az operációnál ellátott funkciójuk, s az orvos fogása szempontjából egyaránt lényeges. Künzl külön foglalkozik a Montbellet-i leletcsoporthoz tartozó homorú tűkkel, melyek már a hályog eltávolítására is alkalmasak lehettek.

A Celsus műtéti leírásában szereplő előírást, hogy tudniillik a tűnek nem szabad túl vékonynak lenni, de ezzel együtt hegyesnek és ellenállónak kell lennie, a birodalom egész területéről előkerült leletek is megerősítik. Az eddig talált 55 db, szemműtéthez használt tűt 4 altípusba, s ezeknek néhány további változatába lehet sorolni. Az A-típusba a montbellet-i leletcsoport két homorú üregtűje tartozik. A B-típusba a masszív, beépített hegyű tűk tartoznak. Az A és B típusú tűk bronzból vagy sárgarézből készültek. A C-típust bronzfogóval ellátott, vashegyű tűk alkotják. A D-típus vékony bronzfogókból áll, amelyekhez egy, gyakran két lyuk is tartozik a hegy behelyezéséhez. A leggyakoribbak a B1-típusú tűk (12 példány) és a D1-típusúak (eddig 17 darab).

Hasonló eszközöket a középkori iszlám szemészek és a kora újkori európai szemorvosok is használtak. Az újkori tűket olykor kettős tűként képezték ki, ennélfogva ezek a római kori B2-típus közvetlen utódainak tekinthetők. Általában azonban egyhegyű tűket használtak, melyek közül néhánynak míves fogója volt, ami az orvos kezének biztosabb tartást is adott.

Különös jelentősége van a Montbellet mellett talált leletcsoportnak, amely 3 masszív és 2 homorú tűt tartalmaz. Miközben a masszív hályogtűk a szürkehályog Celsus és Paulos által leírt módon történő lenyomására szolgáltak, a két homorú tű esetében – mint a szerző hangsúlyozza – első ízben van szó olyan eszközökről, amelyek a hályog eltávolításával függhetnek össze. Ezek az eszközök a Kr. u. I. század végéről, a II. század elejéről származnak.

A két tompa tű speciális szerkezetű: a fogóhoz egy belül elhelyezkedő stabilizáló tű csatlakozik. Az ekörül kialakított elem a tulajdonképpeni újdonság, mely a felső részén egy 1,6-2 mm hosszú ovális lyukban végződik, amit a modern hályogoperáló eszközök leszívóréséhez lehet hasonlítani. Ez a külső rész eltolható, a belső stabilizáló tűt ki lehetett húzni.

A montbellet-i homorú tűkkel különféle anyagokat lehetett leszívni. Ennek során az egész tűt a belső stabilizáló tű segítségével a célterületre vezették, és a belső tűt kihúzták. Ezután a homorú elemmel és az elöl oldalt található lyukacskával ki lehetett szívni a puha anyagokat, amit bizonyára egy segéd végzett, míg a sebész eközben elölről kontrollállta a folyamatot.

A homorú tűk hatékonysága valószínűleg viszonylag folyékony anyagokra korlátozódott, és a hályog esetében csak kezdeti stádiumban levő hályogról lehetett szó. A hályogműtéteknél szokásos eljárásnál, a hályog lenyomásánál, amire a készlet három hagyományos tűje szolgált, felléphettek gennyképződéssel járó gyulladások. Galénos (római orvos a Kr. u. II. században) azt ajánlotta, hogy a szem elülső kamrájának alsó részén felhalmozódott gennyet a szaruhártyán ejtett bemetszésekkel távolítsák el. Ezekhez az utólagos beavatkozásokhoz is lehetett a homorú tűket alkalmazni.

A modern szívó-öblítő készülékkel a hályog még kezdeti stádiumában levő elhomályosodott lencséket egészében le lehet szívni, az érettebb hályognál a kemény lencsemag műtéti úton való eltávolítása után ezzel a kéregmaradvá­nyokat szívják le. A montbellet-i homorú tűk csak az egészen puha lencsék leszívására voltak alkalmasak.

Miközben Celsus még nem ismeri a hályogeltávolítást, Galénos orvosi könyvében tesz erre vonatkozóan egy érdekes megjegyzést (Galenos: Methodus medendi 14. 13.): „Ha azonban a fájdalom központja a természetes (és fontos) szervek egyike, akkor az az első, hogy a szenvedést enyhítsük. A második lépés ez után az, hogy ha ez gyógyíthatatlan, akkor a szervvel együtt kell kiirtani a szenvedést, ahogyan a ráknál és minden más gyógyíthatatlan betegségnél. Ezzel szemben viszont az első lépéstől el szoktunk térni pl. a hályog esetében, és azt egy másik helyre visszük, amely kevésbé fontos. Egyesek azonban megkísérelték, hogy ezt ki is húzzák, ahogyan azt a sebészeti beavatkozást igénylő betegségek bemutatásakor közölni is fogom.”

Egy másik orvos-szerző, Antyllos, aki valószínűleg a Kr. u. II–III. században élt, részletesebben nyilatkozott a hályogműtétről, azonban műve csak a perzsa orvos, Rhazes arab fordításában maradt fenn. A feltételezések szerint lehetséges, hogy Antyllos már szintén említette a hályog kiszívását.

Sokáig azt gondolták – a régészeti anyagot is figyelembe véve – hogy a homorú tűket a középkori iszlám orvosok találták fel. A montbellet-i lelet megváltoztatta ezt az elképzelést, még ha az 55 bizonyíthatóan antik hályog­műtétekhez használt tű között a két homorú tű egyelőre csak egy igen szerény kisebbséget is képez. Mindazonáltal azt a következtetést lehet levonni, hogy az ókorban a homorú tűk nem voltak túl sikeresek – jellemző példa, hogy egy Kr. u. 180 körül élt Durocortorum Remorum-i (reimsi) szemsebész a sírleletek bizonysága szerint lemondott a homorú tűk használatáról, noha azok az ő korában már ismertek voltak – és Galenos is csak vakmerő tettről beszél alkalmazásuk kapcsán, amit csak néhány orvos mert felvállalni. A tanulmány végén a szerző mindebből arra a megállapításra jut, hogy a hályog eltávolítása ténylegesen csak a modern korban vált bevett eljárássá.

Dr. Ernst Künzl: Der Starstich – Rettung von der Blindheit (Hályogműtét – megmenekülés a vakságtól). Antike Welt, 2004/3, 45–50. old.

Varga Teréz