SÁRHIDAI GYULA Rakéta- és radarfejlesztések Magyarországon 1942-1944-ben AMagyar Királyi Honvédség vezetői és vezérkara már 1942-ben úttörő és újszerű fegyverfejlesztéseket támogattak, mivel látták a háborús helyzet kedvezőtlen alakulását. A Magyar Királyi Honvéd Haditechnikai Intézet már 1920-tól, működése kezdetétől, hivatalból birtokosa volt a magyar katonai találmányoknak és szabadalmaknak. Ezek sorában világszínvonalú, és korukat jóval megelőző megoldások is voltak, melyekből használható fegyvert próbáltak fejleszteni alig két év alatt, teljesen hazai forrásokra támaszkodva, mivel akkor német titkos anyag átadásáról szó sem volt. A Lidérc Az egyik ilyen fegyver a Lidérc fedőnevű rakéta volt, amelyet - már előre látva a későbbi amerikai bombázásokat - a zárt kötelékben támadó bombázógépek ellen szántak. Ezt dr. Pulváry Károly fizikus találmánya, az ún. rezonáns gyújtó hívta életre. Pulváry fizikus volt, és akkor a Magyar Film Iroda (Mafirt) igazgatójaként dolgozott. Több találmánya ismeretes, amellyel a hangrögzítés változatait dolgozta ki, és a televízió elődjére próbált megoldást találni. Ezek - az alkatrészek hiánya miatt - többnyire papíron maradtak, vagy emigrációba vonulása után az USA-ban valósultak meg. A magyar ipar az 1940-es években a rádiócsöveken kívül alig tudott más használható, kisméretű alkatrészt gyártani. Ezért 4 db érzékeny mikrofon felhasználásával alakította ki a közelségi gyújtó elődjét, amely a repülőgépek motorhangjára volt érzékeny, és annak maximumára hozta működésbe a robbanószerkezetet. Mivel a rakétákat akkor még tehetetlenségi irányítás mozgatta, a fegyvert az ellenséges kötelék belsejébe kellett juttatni, ahol valamelyik géphez közel kerülve robbant és letarolta a közelben lévő repülőgépeket. 1942 után Németország alkalmazta először a világon a levegő-levegő rakétákat, amelyeket 1945-ig folyamatosan használt. Ezekből a Wr. 41. 15 cm-es és Wr. 42. 21 cm-es típus a közismert, kísérleti volt az X4; R4M; Hs 298; Rz 73 típus, de jó közelségi gyújtóval nem rendelkeztek. A német típusokat csapódó és időzített gyújtóval látták el, de a közvetlen találat igen ritka volt. A szovjet légierő az RS-82, a brit légierő a 7,62 cm-es és 12,7 cm-es, szárazföldi célok elleni rakétát alkalmazta, de csak véletlenszerűen légi cél ellen. Ezek nem értek el érdemleges eredményt, vezérművük nem volt. A nagyhatalom USA és Japán egyáltalán nem használt repülőgépek elleni rakétákat, amerikai példány csak 1946-ra létezett. Ezt összegezve meg kell állapítani, hogy a Lidérc a világon a második levegő-levegő rakéta volt, és első abban, hogy a cél által működésbe hozott gyújtóval és hatást fokozó vegyirepesz-köpennyel rendelkezett. A 44.M Lidérc makettje, 2000-ben A rakéta felépítése A test hossza mintegy 1430 mm, maximális átmérője 295 mm volt, tömege 130 kg.  A palástot egy 3-4 mm-es falvastagságú normál acélcső képezte, amelyen belül egy réteg termitadalék helyezkedett el a repeszhatás növelésére. Ez 800 °C felett begyulladt és az Fe2O3+2Al+(BaO) átalakult Al2O3+2Fe+BaO-vé, sűrűn repülő apró repeszeket képezve. A középen lévő szilárd hajtóanyag egy kb. 250 mm átmérőjű, vastag falú másik acélcsőbe volt betöltve. Ezt 15-20 db lassú égésű, füst nélküli lőporrúd képezte, amelyek 1000 mm hosszú, 30 mm átmérőjű belső furatokba voltak elhelyezve. A hajtóműházba hegesztéssel csatlakozott felül a zárókorong, amelybe érintő irányban 3 db ferde fúvóka volt bemarva. Alul hegesztett fenéklap volt, amelyre csatlakozott a gyújtószerkezet és a főfúvóka. A rakéta kúpos orra elöl a Pulváry-féle rezonátorgyújtót, majd a detonátort, alatta az 5-8 kg trotilból álló robbanófejet tartalmazta. A felépítése egyszerű, még a W.M. Rt. időszakából nyilván az ottani csőgyár termékére volt alapozva. A Fűzfői Nitrokémia Ipartelepek Rt. licencia alapján gyártotta a német tervezésű, 15 cm-es 43.M sorozatvető lőszereit. Ezek a 15 cm-es 43.M rakétagránát és 43.M (v) ködgránát voltak, a bennük lévő lőporrudak nyomán készülhetett a Lidérchez való is. A diósgyőri műveletek 1944. július 27-én a WM Rt. csepeli üzemeit súlyos bombatámadás érte. A károkat látva a HM anyagi csoportfőnöke beavatta Bézler ezredest a titkos fegyver terveibe, s elrendelte, hogy a DIMÁVAG vegye át a fejlesztés befejezését, és készüljön fel a gyártásra. A gyártási dokumentációkkal együtt átvitték az alkatrészeket és a kísérleti darabokat is. A diósgyőri lőszerelő üzem a fűzfői lőporgyár szakmérnökével tisztázta, hogy a rakéta-hajtóanyag belballisztikai okokból (az egyenetlen égéshez) alakilag más, mint a 8,0 cm-es légvédelmi gránát kilövőtöltetének lőpora, de gyulladási és égési tulajdonságai hasonlóak. Ezért nem folytatták a csepeli égéstér-változtatási kísérleteket, hanem a 8 cm-es légvédelmi gránát lőportöltetgyújtásának kétlépcsős megoldását alkalmazták az eddigi egylépcsős helyett. A csappantyút villamos izzógyújtóval helyettesítették. Ezután a nagyszámú gyújtási kísérlet és az indítások folyamán "berobbanás" sohasem fordult elő. Az intenzív munka két hónapot, augusztus-szeptembert tett ki. Ezalatt megoldották a csepeli kísérleteknél gyakori hajtóanyag-robbanás kiküszöbölését. Ez a kettős begyújtó alkalmazásával sikerült, ami egy kétlépcsős villamos izzógyújtó volt, füst nélküli lőporral és fekete lőporral töltve. Indítása kívülről, két szál vezetéken, egy szikrainduktorral történt. 1944. október elején eljutottak a lőpróbákig. A gyári kísérleti lőtéren földről, egy ideiglenes csöves állványról kb. 50°-os szög alatt indítva, kb. 8 km lőtávolságot értek el. Összesen 3-4 próbaindításra került sor, amikor a fronthelyzet alakulása miatt a HM parancsot adott a DIMÁVAG kiürítésére. Ekkor Bézler Károly ezredes egy vaskazettába összegyűjtötte az összes, általában csak egy példányban lévő dokumentációt. A titkos iratokkal és több vezető munkatársával a Dunántúlra távozott. A meglévő alkatrészeket és az elkészített darabokat elszállították. Csak később, hallomásból értesültek róla, hogy Győr közelében 1944 végén még voltak kísérletek a rakétával. (Bézler Károly 1944 novemberétől már vezérőrnagyként a MÁVAG katonai parancsnoka volt, 1946-ban emigrált az USA-ba.) Virágh Dénes közlése szerint - aki 1944 novemberében az Esztergomi M. Kir. Görgey Artúr Honvéd Műszaki Hadapródiskola IV. éves növendéke volt - ott bemutatóra került sor az akkori magyar rakétafegyverekből. Ennek során lőttek is a német 8,8 cm-es, a magyar 6,0 cm-es páncéltörő rakétával, a 44.M buzogányvetővel és bemutatták a Lidércet. Innen ismerjük, hogy állványa támasztékos, két részből álló cső volt, amelynek felső fele lehajtható. Pár héttel később, 1944. november végén, december elején bevetették meglévő példányait a Csepel-szigeten álló szovjet erők ellen, amelyek Budapest bekerítése során délről közeledtek a város felé. A huszárhadosztály arcvonaláról, a Csepel-sziget középső részéről is indítottak példányokat a soroksári oldalon lévő szovjet erők ellen. 1945 januárjában a 7. rohamtüzérosztály parancsot kapott a Balaton-felvidéken az új rakéta kipróbálására. Valószínűleg ezzel kapcsolatosak a Győr (vagy Komárom) térségben történt bevetés hírei. Az új titkos fegyver, a Lidérc bevetéséről az 1945. decemberi újságokban jelent meg pár sor azzal, hogy a becsapódások nyomán kékeszöld fény és nagy füst keletkezett. Ma azt gondoljuk, a termit és bárium-oxid égése okozta ezt a jelenséget. Az indítás valahol Érd és Budatétény között lehetett, s a rakétákat mint nehéz sorozatvetőket alkalmazták, elsősorban repeszhatásukkal számolva. Mivel csak a nullsorozat példányai készülhettek el, 40-50 db-nál többet nem gyártottak, ezt használták el. Légvédelmi fegyverként nem próbálták ki az irányzás megoldatlan kérdései miatt, s nem került sor repülőgép szárnya alól való indításra sem. Ehhez egy évvel korábban kellett volna elkészülnie, mert a légi háború eseményei miatt 1944 őszén már nem volt a légierőnek megfelelő teljesítményű repülőgépe a szállításra. A 44.M buzogányvető páncéltörő rakéta Az 1942-ben tapasztalt szovjet páncélosfölény és a nehézharckocsik megjelenése indította be a magyar páncéltörő rakéták gyártását, mivel akkor a német fél még elzárkózott a titkos rakétafegyver átadása elől. A Haditechnikai Intézet rakétaszakosztálya kétféle típus fejlesztésébe fogott. A kisebbik a 60 mm átmérőjű 44.M páncélromboló rakéta (kézi) volt, a nagyobbik a 215 mm átmérőjű 44.M buzogánylövedék, amely páncéltörő és erődromboló típus is volt. Az első a német 88 mm-es Panzerschreck hazai megfelelője volt karcsúbb alakkal, az átlagos harckocsi kilövésére, az utóbbi kifejezetten nehézharckocsik, falak és betonerődök ellen. Ennek megfelelő nehéz páncéltörő rakéta egyetlen hadviselő államban sem volt. A háború során hatékony páncéltörő rakétákat Németország fejlesztett ki, az üreges töltetek terén végzett úttörő munkássága nyomán. Németország 1940-41-ben egymás után készítette el az Ofenrohr, a 60 mm-es Panzerfaust és a 88 mm-es Panzerschreck kézi páncéltörő rakétákat, ezeket 1943-tól vetette be. Nehezebb, X7 jelű rakétája 1944-ben kísérleti állapotban maradt. Ezeken kívül csak az Egyesült Államok fejlesztett ki 1941-re Bazooka I. néven egy igen hasonló, 59,9 mm-es kézi páncéltörő rakétát, amelyet az egész háború során alkalmaztak. A nagyhatalmak közül Nagy-Britannia nem rendelkezett használható saját konstrukcióval, British Bazooka néven gyártották az amerikai típus egy változatát. PIAT-rakétájuk 1945-re készült el, a háborúban szerepet nem játszott. Japánban 1945-re készültek el a 88,9 mm-es rakétával, amely a zsákmányolt Bazooka másolata volt, de a háborúban szerepet nem játszott. A Szovjetuniónak nem volt használható rakétatípusa, csak zsákmányolt német fegyverek voltak használatban 1945-ben. A Krupp Protze gépkocsira szerelt buzogányvető indítószerkezet vázlatrajza A magyar rakéta 1944 tavaszán készült el. Kipróbálása Esztergomtáborban történt, egy ideiglenes állványról. 1944 nyarán indult be a sorozatgyártás a csepeli WM Rt. acélcsőüzemében, ahol Magasházi főmérnök vezette a gyártást. A konstrukció húzott acélcsövekből készült, elég sok forgácsolási munkával, de más anyag akkor már nem állt rendelkezésre. Az üreges töltetű (kumulatív) robbanófej túlméretezett volt, amely Misnay József őrnagy fejlesztése volt a Haditechnikai Intézetben. Ez 4,2 kg robbanóanyaggal 300 mm-es páncélzat, vagy vasbeton átütését tette lehetővé. A csepeli WM Rt.-ben a gyártás 1944. december 20-án állt le, a gyártott darabszám 600-700 lehetett. Ezeket döntően a budapesti védőgyűrűben és az ostromlott városban vetették be. A fegyver minden létező harckocsi megsemmisítésére alkalmas volt. A rakéta kialakítása 1944 nyarán megtörtént, a tapasztalatok alapján a mozgatásukhoz új szerkezetet kellett alkalmazni, mert a háromlábú állvány csak a kísérleti lőtéren alkalmazható. A nyersanyag és a gyártási kapacitáshiány miatt így a választás a zsákmányolt szovjet Gorjunov 7,62 mm-es géppuska kétkerekű taligájára esett, amelyből az 1941-1942-es begyűjtés alapján több száz darabos készlet állt rendelkezésre. Erre a taligára szerelték a 2 db 700 mm hosszú vetőcsövet és az összefogó csőkeretet, amely a magassági és oldalirányzást is végezte. A kezelőt védő páncélpajzs bal oldalon megmaradt. Ezt az eszközt vetették be, s teherautó platóján szállították. Vagy lehajtott oldalakkal, a platóról lőttek, vagy egy csúszda segítségével legördítették és a talajon foglaltak tüzelőállást. 1944. október 16-a után a harci morál emelésére a páncéltörő rakéta fedőneve Szálasi-röppentyű lett. A fegyver jellemzői: hossza: 970 mm átmérője: 100 mm a rakétafej átmérője: 215 mm össztömeg: 29,2-30 kg a robbanófej tömege: 4,212 kg a hajtóműházgáz tömege: 20,5 kg lőporrudak: 3,2-4,6 kg A páncéltörő lövedék elnevezése "buzogány", az élőcélok elleni lövedék elnevezése "zápor" volt. Az éleslövedékek világoszöld színűek voltak, a fejrészen 50 mm széles piros csíkkal. A fejrész robbanótöltete kettős volt, egyrészt 1,75 kg TNT, másrészt 2,32 kg TNT/nitropenta keverékből állt. Ez az üreges töltet szúrólángja révén legalább 300 mm-es páncélzat átütését tette lehetővé, a többi anyag a test szétrobbanása során a repeszhatást fokozza. A detonátort 0,142 kg robbanóanyaggal szerelték. A meghajtást egy 1931.M 8 mm-es puskatöltény indította be, amely a rakétafarban a menetrakéta-fúvókatorokba volt beszorítva. Az indítócsappantyú szúrólángja begyújtotta a fejrész alatti kis lőporrudakat. A keletkező lőporgáz 10 db (70-72° alatti) fúvókán áramlott ki és eltávolította a rakétát a vetőcsőből, egyidejűleg jobb irányú forgómozgásra kényszerítette. A fúvóka kb. 2 másodperccel később gyulladt be, ez gyorsította fel a rakétatestet. Hatótávolsága 500-1200 m volt, azonban kedvező talajviszonyok mellett - nagy szórással - 2000 m-ig elrepült. A fegyver kezeléséhez 3 fő kellett, az irányzó a csövektől balra helyezkedett el, két fő a rakétákat töltötte. A sorozatgyártás a Weiss Manfréd Rt. 10-es hadiüzemében zajlott, 1944 nyarától erőltetett ütemben. A gyártás csak 1944. december 20-án állt le, amikor a szovjet csapatok már a gyárat támadták. A legyártott példányszám kb. 600-700 db lehetett. Az a kevés alakulat, amely alkalmazta, gyakorlatilag mind Budapest környékén a védőgyűrűben volt bevetve. Ezért a tűzszerészek több példányt találtak Halásztelek, Tököl, Szigethalom, Alsónémedi területén, továbbá a Boráros téren, a Mechwart téren és a Móricz Zsigmond körtéren. 2000 elején egy járőr Alsónémedi térségében további 2 db példányt mentesített, illetve felrobbantott. Ezek robbanófejében a fémtölcsér rézből készült. Hosszú ideig csak az újpesti 1. honvéd tűzszerész- és aknakutató-zászlóaljnál lévő 2 db mentesített példány volt ismeretes a buzogányvetőből. 1999-ben felvétel alapján azonosítottuk a HM HTI táborfalvai raktárában 1945 óta álló fémcsöveket mint a buzogányvető hajtóműházát. Ezekből a kapott rajzok alapján Ráth Tamás ezredes főigazgató intézkedésére 4 db-ot a HTI Kísérleti Műhelye külsőleg helyreállított. Az első példány a Haditechnikai Intézet múzeumába, a második a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum gyűjteményébe került. Eddigi ismereteink szerint Opel Blitz teherautón és Krupp Protze félrajkocsin szállítva alkalmazták, de említenek Botond 1,5 t-s tehergépkocsit is. Valószínűleg arra szerelték fel, ami az alakulatnak éppen rendelkezésére állt. A csak egyetlen rossz képen látható ún. eketaligás indítószerkezet valószínűleg kísérleti példány volt és nem gyártották. A terepen két vasküllős keréken húzott indítószerkezet összecsukva bal oldalon eldönthető volt, ez adta az indítási helyzetet, de gyakorlatban ez célszerűtlennek bizonyult. A buzogánylövedék a világon az első ismert nehéz páncéltörő rakéta volt, 215 mm-es átmérőjű, 4,2 kg-os töltettel és első volt hordozható kettős indítószerkezete is, melyet teherautó platójáról és földről is lehetett működtetni. Ezzel Magyarország a világ harmadik állama volt, a III. Birodalom és az Egyesült Államok után, amely bevethető páncéltörő rakétákat épített. A 60 mm-es 44.M rakéta páncélrepesztő gránát Történetéről annyi bizonyos, hogy a német 43.M 88 mm-es kézi rakétavető ihlette a megtervezését. A lőszer megtervezésénél a magyar szakemberek a 43.M 88 mm-es német kézi rakétavető hasonló rakétáját másolták le, mert ezt már ismerték. Létrehozásának indokai egyértelműek: a németek sikeres fegyverén felbuzdulva a magyar szakemberek egy tökéletesített változatot készítettek kisebb űrméretű csővel, ami ballisztikailag jobb teljesítményt nyújtott. Végre remény nyílt arra, hogy a magyar gyalogság is megfelelő páncéltörő fegyvert kap a kezébe. Utólag szemlélve már belátható, hogy erre csak a II. világháború 24. órájában került sor. A HTI titkos rakétaszakosztálya készítette a terveket, a kivitelező gyárat a mai napig nem sikerült azonosítani. A hazai gyártást az motiválta, hogy a német fél 1943-ban csak mintadarabokat adott át, tömeges szállítást nem vállalt. (Német rakétákat csak 1944 nyarán és őszén adtak át a fronton harcoló 1. hadsereg csapatainak, de ez korlátozott darabszámban volt.) A korabeli szakirodalomban használt megnevezés: 60 mm-es 44.M rakéta pr. gránát. Ebből a pr. rövidítés a páncélrobbantó elnevezést tartalmazza, ami a mai szóhasználatban a kumulatív hatást jelenti. A vetőcsövet külön 44.M kézi rakétavetőként tartották nyilván, és a fegyvert összességében is így nevezték. A magyar 60 mm-es 44.M rakéta pr. gránát a következő előnyökkel rendelkezett a német 88 mm-es 43M. Panzerschreck (RPzBGr 4322) rakétával szemben: 1. A rakéta 43A.M nevű gyújtószerkezete a már Magyarországon is gyártás alá vett német tervezésű kumulatív puskagránátok módosított gyújtószerkezete. A módosított változat jelölése a nagy A betű. Az eredeti gyújtószerkezet - német neve: Bdz. F. (gr.) Pzgr. - biztosított helyzetét egy rugó teszi lehetővé, melyet a kilövéskor fellépő gyorsulás miatt a tehetetlenségi henger összenyom. Ezt a rugót a 43A.M gyújtószerkezetben el kellett hagyni, mert a rakétalövedék indításakor nem lép fel olyan nagy tehetetlenségi erő, ami ezt lehetővé tenné. A tehetetlenségi henger rögzített helyzetét a szállítási biztosítódrót adja. Ezzel a módosítással lehetővé vált egy, már gyártási folyamatban levő gyújtószerkezet alkalmazása egy, a gyújtószerkezettel szemben teljesen új követelményeket támasztó lőszerben. Ezáltal a gyártást gyakorlatilag nem kellett átszervezni. 2. A tehetetlenségi fenékgyújtó alkalmazásával a kumulatív hatást nem gyengítette fejgyújtó szerkezet. 3. További egyszerűsége a lőszernek, hogy a fejrész cink alapú fröccsöntvény, ezáltal elkerülhető a sok gépet igényelő lemezmunka. Annál is inkább jelentős, mivel a kumulatív lőszerek - 75, 80, 100, 105 m-es űrméretek - fejrészének gyártása már javában ilyen technológia felhasználásával folyt. Természetesen a nyers öntvény további forgácsolást igényelt. 4. A fejrész anyaga jelentős másodlagos gyújtóhatást biztosított a célban. 5. Ballisztikailag jobb teljesítményt nyújtott. A honvédség kezébe sajnos már későn, 1944-ben került a fegyver, így előnyös tulajdonságait nem tudta kamatoztatni. A magyarországi harcok során ritkán használták. Az 1944-es felvételeken pár alakulatnál felismerhető pl. a Budai Várban a testőrség felszerelései között is. Adatok A rakéta űrmérete: 60 mm Tömege: 2,55 kg Kezdősebessége: 78±4 m/s Páncélátütési képesség: 100 mm; hengerelt homogén páncéllemez Maximális lőtávolság: 150 m Hatásos lőtávolság: 66 m Sas, Borbála, Bagoly és Turul radarok Magyarországon lokátorfejlesztés 1942-ig nem volt. A háborús elszigeteltség következtében a világban meglévő fejlesztési eredményekről csak korlátozott mértékben állt rendelkezésre adat. Ez is alapvetően a német eredményekre korlátozódott. A kutatók az Egyesült Izzóban 1939-40-ig még kaptak angol-amerikai szakirodalmat a Philips cégen keresztül. A háborút megelőző években ionoszférakutatást folytattunk rádió-rövidhullámokkal. Tehát a lokátor működésének elve ismert volt, de a mikrohullámú terjedési sajátossággal kapcsolatban még nem voltak kutatási eredményeink. Az 1940-es évek elejétől a légvédelmi feladatok megoldására a kialakított figyelő- és jelentőrendszer csekély lehetősége és alacsony hatékonysága miatt szükség volt egy korszerű rádióbemérő rendszerre. 1942 nyarán a HTI állományából Jáky József alezredes és Huba százados tanulmányúton vettek részt Németországban, hogy a német híradófejlesztéseket, különösen a mikrohullámú eredményeket tanulmányozzák. Visszatérve javaslatot tettek német rádiólokátorok beszerzésére, valamint a hazai kísérletek beindítására, mely 1943. február 5-én vette kezdetét, a lokátor-kormánybizottság megalakulásával. A saját fejlesztés beindítására már csak azért is szükség volt, mert a német fél elzárkózott attól, hogy lokátort adjon el Magyarországnak. Kormánybiztosnak dr. Bay Zoltán egyetemi tanárt nevezték ki. A bizottság vezetője volt még Jáky József ezredes a HTI-től és dr. Istvánffy Edvin elektromérnök, a Standard Villamossági Rt. igazgatója. A csoport tagjai voltak Babics Viktor a BME-től, Budincsevics Andor, Dallos György, Horváth Antal, Papp György, Preisach Ferenc, Simonyi Károly, Sólyi Antal, Szepesi Zoltán és Winter Ernő fizikusok, illetve elektromérnökök. Mellettük dolgozott még 12 technikus az Egyesült Izzóból. Jáky Józsefen, a HTI 4. szakosztályának vezetőjén keresztül a HTI több mérnöke is részt vett a munkákban. A nevek közül csak Balassa őrnagyot ismerjük biztosan. A sikeres prototípus-kísérletek után Jáky József ezredest a lokátorgyártás kormánybiztosának nevezték ki.     A Sas radar sematikus rajza A távolsági felderítő radarral kapcsolatos munkák előbb a Viktor, majd a Sas fedőnevet kapták. Az antennatervezési munkákat dr. Istvánffy Edvin végezte a munkacsoport elméleti számításai és a kísérleti adatok és tapasztalatok alapján, és a Standard Rt. gyártotta le. A 2,5 m hullámhosszú radar az Egyesült Izzóban tervezett OT-400 jelű ultra-rövidhullámú tóriumos katódú adócsövet kapta. Az oszcillátor kettős adócsővel, koaxiális rezgőkörrel és jobb hatásfok érdekében a Budincsevics által alkalmazott katódhangolással volt ellátva. Az adó impulzus-csúcsteljesítménye 20 kW körül volt, így a szabadtéri maximális felderítési távolsága elérte a 350 km-t. A légvédelmi tüzérség számára kifejlesztett lokátor a Borbála, a vadászirányításra tervezett a Bagoly nevet kapta. Az éjszakai vadászfeladatok ellátására is terveztek repülőgép-fedélzeti radart. Ez a Turul fedőnevet kapta. A fejlesztés legfontosabb feladata egy, a kb. 50 cm hullámhosszon működő, 10-100 kW impulzus teljesítményű adócső elkészítése volt. Az először elkészített EC-103-as típusjelű kísérleti mikrohullámú impulzusadócső (trióda) 2,5 kW csúcsteljesítményt adott le 1 ms impulzusidő mellett. A cső átlagteljesítménye kb. 20 W volt. A csővel felmerülő problémák azonban rögtön újabb fejlesztést generáltak. Először egy új konstrukciójú bárium-oxidos katódot készített Budincsevics, mely kialakítás jobban megfelelt a katonai követelményeknek. Majd az impulzusteljesítmény növelésének érdekében egy megnövelt méretű triódát kellett készíteni. Az így elkészített adócső, melynek impulzusteljesítménye elérte a 12 kW-ot, az EC-108 típusnevet kapta. Az ekkor már létező német együttműködés keretében sor került egy német másolatú LD-150 trióda magyarországi gyártására. Mivel ennek üzemideje nem érte el az 50 órát, így a németek is áttértek a Budincsevics-féle oxidkatód-eljárásra és a Würzburg radarjaikban alkalmazták is ezt. Arról nincs adatunk, hogy mekkora mennyiséget szállítottunk, de egy ideig biztosan ezekkel a csövekkel építették radarjaikat. A Sas radarokat a Standard Rt. gyár készítette el 1943 nyarán és őszén. A Honvédelmi Minisztérium megrendelésének első tétele 4 db Sas (Standard Rt.), 2 db Bagoly (MOM és BAMERT), 4 db Borbála (Standard Rt.), 1 db Turul (Philips) volt. Az első Sast 1943. november 2-án a János-hegyen telepítették, de a kedvezőtlen mérési eredmények miatt november 25-től Sáriban telepítették. A másikat Dunapentelére tervezték, de végül Jászkiséren telepítették. Ezekkel a berendezésekkel, valamint az időközben németektől vásárolt Freya radarral biztosították az ország légvédelmének riasztását. A felderítési információk a Légvédelmi Erők Parancsnokságához futottak be, és riasztást és más légvédelmi intézkedéseket is itt koordinálták. Érdekesség, hogy a Freya radar és licencének megvételére Magyarország már 1942-ben tett kísérletet, de Németország csak a sikeres magyar kísérletek hatására adott el berendezéseket. A német típusú radarok magyarországi telepítésének másik oka volt, hogy időközben, 1943 decembere óta a Dél-Olaszországban települt USAAF bombázói előtt le kellett zárni a légteret. Az EC-108-as elektroncsőre épített Borbála és Bagoly radarok csak mechanikai felépítésükben tértek el egymástól, elektromos részeikben alig. Alapvető különbség a két radar antennarendszerében mutatkozott meg. A Borbála antennájának átmérője 3 méter, míg a Bagoly antennájának átmérője 7 méter volt. 1943. szeptember 18-án készült el 14 t szerkezettel az első Bagoly. Valószínűleg október 13-án került Jászkisérre, de 1944 januárja előtt nem üzemelt. A mechanikai részek gyártásával Jáky a győri Wagon- és Gépgyárat, valamint a MÁVAG-ot bízta meg. Az elektronikus részek gyártását a Standard Rt. kapta meg. A folyamat azonban 1944. március 19-e után megállt. A németek leszállítottak 5 db Würzburg-Dora légvédelmi tüzér tűzvezető és 2 db Würzburg-Reise vadászirányító radart, négy üteg 88 mm-es légvédelmi ágyúval együtt. Ezek telepítésre és alkalmazásra is kerültek. A vezérkar ragaszkodott az éjszakai vadász feladatok ellátására képes Turul radar elkészítéséhez is. Az EC-103-as csővel szerelt radar gyártásával a Philips céget bízták meg. A repülőgépbe szerelhető (Me-210 Ca-1 éjszakai vadászrepülőgépbe) radar első és egyetlen példányát az RKI 1944 nyarán berepülte és kipróbálta Várpalotán. A Borbála lokátorantenna vázlata 1944. március 19. után alig 3 hét alatt jelentős német híradóegységek érkeztek Magyarországra. Ezek 8 lokátort telepítettek Pécs, Kecskemét, a Fertő tó, Szered, Celldömölk, Veszprém, Pápa és Lovászpatona mellett. Dunapentelén és Jászkiséren egy-egy éjszakai vadászirányító állomás működött 3 radarral, míg Sáriban az első Sas készülék egymagában üzemelt. Ezeket 11 nagy, mobil német rádióállomás szolgálta ki. Ezenkívül 50-nél több légvédelmi üteg kapott Dóra tűzvezető lokátort. A magyar gyártás 2 db Sas, 2 db Borbála, 4 db Dóra és egy db Turul készülékre tehető, a gyártás itt leállt. A kutatócsoportot 1944 áprilisától szeptemberig Nógrádverőcére telepítették ki, de itt csak elméleti munkálatokkal foglalkoztak. A magyar lokátorkutatások első szakasza 1945 januárjában Budapesten ért véget. A még élő tervezőknek 1945 végén összefoglaló jelentést kellett írniuk a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak a magyar lokátorkutatás eredményeiről. Ezek az eredmények bizonyították, hogy a magyar mérnökök korábbi évtizedes hátrányukat ledolgozva képesek voltak felzárkózni a világ akkori színvonalához.   Természet Világa, 137. évfolyam, 8. szám, 2006. augusztus http://www.termeszetvilaga.hu/ http://www.chemonet.hu/TermVil/